Címkék

, , ,

“Ok-Okozati viszonynak hívnak. Állítólag azzal a pillanattal jöttem világra, amikor megszületett a Második Esemény. (…) Rovásomra élcelődött Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás, Descartes és Leibniz, Hume és Kant, és sokan mások. A fél világ. Méltósággal, csendben tűrtem.
Méltósággal, csendben tűrtem, mivel nem létezem. Talán ideje világosan és hangosan kimondani: én, az Ok-Okozati Viszony, nem létezem, fantazmagória vagyok, az elme kipárolgása, az idő eredője, a rend függvénye.
Téves elképzelés és alkalmas kategória vagyok, közmegegyezés és kényelmes hazugság, a kétely Szküllája és a szükségszerűség Kharübdisze, az érkezés alfája és az indulás ómegája. Végül elmondhatom: az vagyok, aki nem vagyok.”

Karpowicz könyve nem az, aminek elsőre látszik. Nem egy kelet-európai Amerikai istenek, és nem is egy posztmodern Bulgakov-utánérzés. Persze van benne ebből is, abból is, mert miután már az ókor ellőtte az irodalmi toposzok legtöbbjét, nehéz tematikus eredetiségről beszélni. A könyv ijesztő fülszövegén két igaz állítás szerepel: az egyik az, hogy a szerzőre erősen hatott Kundera jellegzetes, szabados, elméleti kitérőkkel teletűzdelt stílusa, a másik pedig ezzel összefüggésben az, hogy a regény a modernitásról szól. Nem pusztán korunkról, hanem a kortárs kultúráról, irodalomról, illetve ezek önreflexiójáról. Mert mi is az úgynevezett posztmodern, ha nem az irodalom folyamatos önmagára utalása és művek áthallásai? Az Égiek és Földiek pedig bőven él ezzel a lehetőséggel.

Az Égiek és földiek a Typotex Kiadó új sorozatának, a “Science in Fiction”-nek a negyedik kötete. A sorozat olyan kortárs szerzőket kíván megismertetni a hazai közönséggel, akik korunk tudományos életére reagálva, az egyes tudományterületek fogalmi rendszerét, elméleteit, alapjait használják fel írásaiban, kikerülhetetlenné téve ezáltal az efféle ismereteket. Karpowicz esetén szükségük lesz mitológiai, teológiai, irodalomelméleti, filozófiatörténeti és popkulturális háttértudásra, hogy a könyv igazán élvezetes legyen, persze nem akadémiai szinten.

A helyszín Varsó, a regény hősei pedig részben a mai lengyel társadalom keresztmetszetét jelentő emberek, részben az európai kultúrában ismert mitológiai lények, elvont fogalmak, istenek. A két szféra eleinte még egymástól elkülönülve szenvedi történeteit; a földiek nyomorúságos életébe kisebb-nagyobb, megmagyarázhatatlan csodák hoznak változást, az égiek pedig elrendezik maguknak a megváltást: úgy döntenek, bezárják a Városok Városát, és földre szállnak. A két csoport élete lényegében alig különbözik egymástól, ugyanis mindenki ugyanarra vár: változásra. Megváltásra. Megvilágosodásra. Igazságra.

A szerző rendkívül érzékenyen ábrázolja hőseinek lelki-gondolati folyamatait. A folyamatos önelemzés mellett a szereplők sorsa különböző pontokon összekapcsolódik, és az elsőre széteső mozaikból összeáll valami, amit végnek nevezhetünk. Valójában csak pár nap, hét történetéről beszélhetünk, de az idő úgyis lényegtelen tényezővé válik igen hamar. Különösen szép az 50 évesen is szűz bolti eladó és a szakmunkástanuló fiú egymásra találásának története, a fiú tragédiájától (valami csoda folytán képtelen lesz hazudni és rosszat tenni) a pár tangószerű egyesüléséig, majd szerelmi történetük végéig.

Igen, a szereplők és a velük történő dolgok meglehetősen bizarrak. A Wittgenstein-szakértő Rafal, aki folyamatos pornónézéssel (ami aztán már nem is pornó lesz) keresi élete tartalmát, a regény egyik legnormálisabb figurája. Külön figyelmet érdemel emellett a szöveg sajátos stílusa, ami az egészen profántól és vulgáristól a fennköltig végigzongorázza a lehetséges regisztereket, komoly feszültséget keltve ezzel az olvasóban is. Itt remekül megfér egymással a pina és a fenomenológia, az igazság keresése és a lengyel melegbár dark roomja.

Ebből fakadóan néhol teljesen komolyan vehetetlen maga a sztori is, ha mondjuk a Mortal Kombat-függő Jézus Krisztusra gondolunk – de ott van mellette a veszteség és győzelem fogalmainak paradoxonja, ami elfeledteti az érzékenyebb olvasóval, hogy ugyanazt a szánalmas viccet olvasta már háromszor a regényben, mondjuk ötven oldallal korábban. Az éppen elvetélő, meg nem született fiának siratását vizionáló, a kórházi ágyon haldokló anya látszólag nem fér össze a férje hímtagját a sarokban kicsomagolatlan dobozban tartó Pallasz Athénével, a könyv valamiért mégis működik. Mert a megváltás vagy így, vagy úgy, de eljön. A kérdés az, megérte-e, ha ilyen töketlenül és tökéletlenül, semmitmondóan és ugyanakkor felemelően történik mindez.

Az Égiek és földiek valószínűleg nem lesz a szélesebb nagyközönség kedvence. Túlságosan sokat vár az olvasótól, és akinek nem okoz hozzám hasonlóan perverz örömet, hogy Derridát és Heideggert egyetlen pejoratív mondatban összeházasítja a szöveg, annak talán a humora sem lesz elég megnyerő. Azonban aki eltekint az urban fantasy sémáitól, nem hasonlítgatja kényszeresen más, hasonló történetkerettel rendelkező művekhez, az szeretni fogja. Meggyőződésem, hogy ez a regény jóval több, mint egy kelet-európai Amerikai istenek és egy posztmodern Bulgakov-utánérzés; szép- és nem szép irodalom is egyszerre, kelet-európai kulturális antropológia, sok-sok érzéssel.

(A cikk az endless.hu-n jelent meg 2013 márciusában)

Advertisements