Címkék

, , ,

Én sosem éltem semmilyen amerikai regényben vagy rock’n’roll-könyben azt a bizonyos életérzést. Nem szeretem Kerouacot, sosem vágtam, miért kellene szeretnem Ginsberget, nem tetszett a Zabhegyező sem, és rámjött a hányinger Hunter S. Thompson mondataitól. Utálnom kellett volna ezt a könyvet, már amiatt, ahogyan ezt a kiadó tálalta. Aztán valamiért egyszerre csak akarni kezdtem.

És hát tetszett. Szerettem. Hogy őszinte legyek, nem igazán találtam benne olyan vonást vagy megoldást, amely miatt rásüthető volna a saját szótáramban egyébként kissé pejoratív „posztmodern” címke. Önreflexív narráció? Naná. Ismerjük már. Csapong az időben? Olvastunk már ilyet. Hülye fejezetcímek, furcsa szövegkép, vizualitás bevonása, megfejtést kívánó kód a szövegben, metanyelviség? Igen, köszi, megvolt.

(Faulkner A hang és a tébolya után azt hiszem, soha semmin nem fogok megakadni már, vetem most oda teljesen mellékesen.)

A regény elég egyértelműen közli, miről akar szólni. Nyilván arról, mi van A és B között. Ez több helyütt is előkerül a szövegben, és maga a könyv tagolása is ezt sugallja. Ordítja. Az A fejezet az identitás kereséséről szól Amerika meg a zene, és a hozzá kapcsolódó életformák kontextusába helyezve. A B pedig már arról, hogy a szereplők elvesztették azt (az identitást), és ezzel valamit kezdeni kell, összerakni, emlékezni, átértelmezni, beilleszkedni.. Az A és B között még ha ki is nyerünk némi információt a szövegből arra nézve, mi történt a karakterekkel, az nem árul el semmi lényegit. Amolyan verbális töltényhüvely.

Amellett, hogy engem kilóra meg lehet venni a nyelviség témáját körüljáró, folyamatos (újra)értelmezést kívánó szövegekkel, nagyon szerettem a könyv lélektani pontosságát. (Vagy csak nagyon ügyes blöff volt.) De úgy érzem, sok (pejoratíve értem) posztmodern irománnyal ellentétben ez a könyv nem akart átbaszni engem.

 

Reklámok