Címkék

, , ,

Ez az a könyv, amely tényleg teljesen véletlenül akadt a kezembe, miután a fiúm vidéki otthonában befejeztem a magammal vitt olvasmányt. Volt némi emlékem a belőle készült filmről, valami közhelyes, de különlegeskedő másfél órás rettenet volt, és utáltuk. A fiúm persze mondta, hogy akár nekem is adja, ő úgyis repiként kapta a kiadótól sok évvel ezelőtt, de két oldal után úgy döntött, ezt nem neki írták. Nem baj, mert nekem tökéletesen megfelelt.

Ugyanis ez egy bámulatosan jó szöveg. És bár a sztorival kapcsolatban akadnának kritikai megjegyzéseim, tökéletesen meg tudom bocsájtani a szerzőnek. Ugyanitt megjegyezném, hogy szerintem a fordító sok meleg kézfogást érdemel, mert sikerült egy, a furcsasága ellenére is szép, gördülékeny, és helyenként igen vicces szöveget kerekítenie, amelynek a humora elsősorban az Aleksz nevű narrátor helytelen nyelvhasználatából adódik.

Adott tehát egy mozaikos szöveg, amely levelekből, az Aleksz által írott elbeszélésekből, és Jonathan (aki az íróval azonos nevű szereplő) családregényének fejezeteiből áll össze. Aleksz „hős”-ként hivatkozik a szerzőre, aki valóban annak a könyvnek az egyk szereplője, amelyet Aleksz ír a hős kérésére. Hűha. Aleksz egyik levelében azt írja, ő maga inkább író, mint Jonathan, akinek cselekményvezetésbeli kegyetlenségét a könyv vége felé haladva egyre inkább sérelmezi a levélíró.

Gyakorlatilag olyan könyv ez, amely saját maga lapjain születik meg. A regényben ott van egy családregény is, amely némi szimbolikus funkciójú megmagyarázhatatlannal megszórt lírai szöveg, rengeteg kisebb, más műfajú szövegbetéttel, amelyek szerintem a legszebben megírt részét jelentik a nagy egésznek.
Emellett Aleksz saját családregénye is ott van a levélpapíron, amely, mint kiderül, lazán összekapcsolódik azzal a történettel, ami miatt Jonathan Ukrajnába utazott. Ennek az utazásnak a történetét írja meg Aleksz a levelei mellé csatolt fejezetekben.

A hatásvadászatot a szöveg nyelvi furcsasága akadályozza meg; a legmegrázóbb részeket is eltávolítja az olvasótól, és ettől csak drámai lesz, de nem pátoszos. A cselekmény bizonyos részeit csak utalásokból rakjuk össze Aleksz leveleinek esetében, mert a szószátyárnak tűnő elbeszélő néhol igencsak titkolózónak bizonyul.

Azt is könnyen meg tudom érteni, hogy egyeseknek sok ez a könyv, mert sok benne a „posztmodernkedés” (amely kifejezés akkora dilettantizmust sugall, hogy leírásakor vagy kimondásakor a hatására a világ valamely részén meghal egy kiscica vagy egy kiskutya – tényleg ne mondjatok ilyeneket, mert szörnyű), számomra mégis ez a szöveg- és cselekménybéli játék adja a regény igazi értékét. (Persze sírtam a végén, de ki nem.) Kedvenc lett.

Reklámok