Címkék

, , ,

– Aztán ha angolul olvasom, megjön-e majd a műélvezet? 
– Meg fog.

Valóban megjött. Szóval ezt olvastam most. Korábban már kicikiztek amiatt, hogy szeretem Gaimant – ami akkor történt, mikor még csak a Sandmant olvastam, meg az Amerikai isteneket (azt is azért, mert a fiúm fordította). Igaz, ez a barátom már annyi minden miatt kicikizett, hogy nem veszem már komolyan. A cikizést.

Szóval elolvastam ezt a könyvet, és szerettem. Szép. Nagyon szép szöveg. Néhol ijesztő, néhol undorító. Nem mondom, hogy nincsenek gondjaim a szöveg szerkezetével, az arányokkal, de összességében inkább nem kötnék bele.

A gyermeki nézőpont számtalan könyv eszköze – sikerült pont úgy adagolni, hogy nem válik giccsessé, és nem erőlteti rá az olvasóra a világot nem ismerő elbeszélő által megkívánt folyamatos értelmezést. A történet maga visszaemlékezés, és az előhívott gyermeki nézőpont is már a felnőtt perspektívájából jelenik meg, átértelmeződik általa, és hát ezzel párhuzamosan a szöveg bizony tartalmaz pár magvas bekezdést arról, mi a különbség a gyermek és a felnőttek világképe között, amelyek nélkül meglettem volna. A visszaemlékezés perspektívája azonban elfogadhatóvá teszi ezeket, hiszen az elbeszélő jelen idejű önértelmezési folyamatainak részét képezik.

Tetszik, hogy nem erőlteti az egyértelmű megfejtést, hanem rábízza az egész melót az emlékezés relativitására, kezdjünk ezzel valamit. Attól válik elegáns megoldássá (mert lehetne éppen közhelyes is), hogy kellő mennyiségű fantasztikum-darabkát hagy a végén.

Egy ponton féltem, hogy a szöveg a számba akarja rágni a jelképeit, de nem történt meg.

Advertisements