Címkék

, , ,

Kép

A következő Kultúra-regény, amely nem igazán Kultúra-regény. Nincs túl mélyre rejtve benne persze, hogy kik a kultúrás szereplők és milyen feladatokat teljesítenek. A Kontakt jó munkát végzett, de persze megint bekavartak az érzelmek. Ejnye. Két cselekményszál, két helyszín – egy királyság és egy köztársaság. Mivel az előszó egyértelmű kulcsszava a haladás kérdése, na meg ott a Kultúra, nyilván valamiféle fejlődést próbál ezzel az engigmatikus, ám sajnos rosszul választott címmel az orrunk alá dörgölni. Valódi ellentét (pontosabban inverzió az eredeti cím után – Inversions) nincs a két történetben.

Kicsit lassan haladtam vele, nemcsak a munka miatt, hanem a sztorik érdektelensége miatt is. Konspiráció volt, nyomozás volt, intrika volt, személyesség volt – gondolom Banks is kipipálta. Az univerzalitás, amelyet a szerző minden könyvében más és más irányból próbál megfogni, itt kimerült a bosszú természetében és az emberi sértődékenységében.

A szerző a klasszikus több elbeszélős-közreadós játékot játssza. Két cselekményszál, melyek fejezetei felváltva olvashatóak. Az előszó-utószó elbeszélője visszaemlékező pozícióból jegyzi le a két szálat, vállaltan nem krónikaként, hanem fikciós irodalomként. Bevallja ugyanis, hogy toldozott-foldozott a maga és elbeszélőtársa szövegén is. A saját, E/1-ben előadott történetszálát gazdája részére jegyzi le időnként megszólítva őt (akinek személyazonosságára természetesen fény derül majd) amolyan napló-beszámoló-jelentés-levél formájában. Mivel túlzottan személyes, inkább naplószerű, ugyanakkor amiatt, hogy ő tulajdonképpen egy kém, akinek időről időre be kell számolnia megfigyeltje tevékenységéről, jelentésszagú lesz.

Az elbeszélő a másik cselekményszálat állítása szerint egy véletlenül kezébe jutott elbeszélésből rakta össze (ugye-ugye, Viktor Eremita), és saját állítása szerint egy speciális helyi irodalmi formában beszéli el, ahol a hallgatóságnak kell kitalálnia, ki az elbeszélő – tehát szándékosan elmossa a kérdést, pedig ettől sokkal érdekesebb lenne, és megkímélne mindenkit az utószó találgatásaitól. Emellett ott van az is, hogy a két történetszál láthatóan összeér a két főszereplő által, mégis azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy talán véletlenszerű az egybeesés. Én ezt ennek az elbeszélőnek nem hiszem el.

Ez a bizonyos kapcsolat a Sechroom-Hiliti mesékben válik nyilvánvalóvá, ahol nemcsak az derül ki, hogy egy feljettebb civilizációról van szó (a Kultúráról), hanem számos látható bizonyíték is van arra, hogy a két főszereplő azonos a DelHadd által előadott történetek szereplőivel. Szintén klasszikus mese a mesében.

Elméleti érdekességén túl – amit sajnos nem sikerült kellően kiaknáznia szerzőnek – dicséretet érdemel a szöveg míves, archaikus megfogalmazása, amelynek a magyar fordítása is remekül sikerült. Végre nem Totth Benedek. Végre.

Advertisements