Címkék

, , ,

Kép

Egy pont után csak erre tudtam gondolni. Egyrészt úgy érzem, Banks eddig minden regényével ehhez – a metafizikai problémákhoz – közeledett, itt viszont valami furcsa történt. A Sublime, azaz az anyagtalan létet választó lelkek, elmék, bármik lakhelyének elérése döntés eredménye a többi regény szerint (is). De mi van akkor, ha egy faj megépíti a saját privát mennyországát, ebbe azonban nem léphet be bárki? Tervezhető, megépíthető, kapcsolatba lehet vele lépni, mégis a hit alapja marad. Baromi nagy paradoxon lesz a vége, hiszen éppen az vész el, aminek ott kellene lennie, a metafizikai a hitből. Ez a kérdés izgatott végig. Ráadásul ez a mennyország válogat, a hitet felhasználva, a szemet szemért ősi elvére hivatkozva kicsinyes bosszút akar állni a legutóbbi beavatkozását elbaszarintó Kultúrán. Ők persze most is egy lépéssel előbb járnak. De ez az egész nem is érdekes, mert a háború etikájának csontján van még mit rágni.

Igazságtalan vagyok, Banks itt tök új szempontból közelíti meg a háborút, az egyéni felelősség és a gyilkolás lélektani irányából. A történet a kelgir nevű, kasztrendszerben élő faj polgárháborújának utózöngéit taglalja, de a téma nem a társadalom újjáépítése, hanem a kissé fasisztoid mennyországuk által irányított vallási fanatikusok bosszúja, amelyhez egy kiégett veteránt választanak eszközül. A Kultúra beavatkozott a polgárháborúba, de sajnos elbalfaszkodta a dolgot. Az (ön)gyilkos fegyverül választott fiatal, szőrös katona egy csatában elvesztette feleségét, ezért romantikus halálvágytól hajtva belemegy az üzletbe. A helyszínek közt pedig ott vannak a legkirályabb helyek, amelyekről scifiben valaha írhattak, egy orbitál és egy légitest.

Bár a szereplők nem emberiek fajukra nézve sem alakban, sem a végtagok számát tekintve, gondolkodásuk ettől még nagyon is az. A fő motívumok, a gyász és a bosszúvágy köré szerveződik a több időben és helyszínen zajló több cseleményszál. Egy részük visszaemlékezés – ezek és az álomrészek a leglíraibbak. A cselekményt hosszabb metafizikai témájú párbeszédek tagolják, amelyek mögött azonban felsejlik egy téves ideológia is – de ezt inkább nem lőném le. Az emlékező és jelen idejű részek váltakozásával tényleg csak fokozatosan jövünk rá az igazságra. Az is kiderül továbbá, hogy az Elmék lelke is ki van téve a nagy, galaktikus nihilnek, amely fajok eltűnését/pusztulását okozhatja. A nagy nihil témája már több kötet óta ott lebegett bennem is – a kiegyensúlyozott létet és működést elért kultúrák magától értetődő lelki kiüresedését a Kultúra szerves lakóival kapcsolatban már emlegette Banks, és most úgy tűnik, ez az Elméket is sújtja. Ez ezzel együtt járó halálvágy több szempontból is domináns a könyvben. Hol a “már nincs értelme élnem”, hol a “már meghaltam, és egyébként is bűns vagyok és ez oldoz fel”, hol más.

A korábban olvasott értékelések leginkább arra mentek rá, hogy ez történik akkor, ha valaki egy másik kultúra belső ügyeibe beleavatkozik. Azt mintha senki nem vette volna figyelembe, hogy a beavatkozást elszenvedő kelgirek etikátlan és kultúrfajhoz méltatlan módon kívánnak elégtételt venni ezen a külső erőn, de eszükben sincs megoldani a saját belső ügyeiket. Ehelyett mennyországuk lelket lélekért alapon ötmillió halottat kíván, hogy a háborúban elveszettek bebocsáttatást nyerjenek. Én azért nem hinném, hogy egyéni tragédiáik ellenére őket sajnálni kellene. Aztán a végén mindenki megkapja, amit akart. Halált, bosszút, elégtételt, örök nyugalmat, új életet.

Tetszett-e? Hát hogyne, ahogy megjósolták páran. Az eddig olvasottak közül nyelvére és szerkezetére nézve is az egyik legjobb. Sajnos a magyarul olvasható Kultúra-könyvek végéhez közelítek, a polcon itt figyel az Anyag. Banks azonban nekem nehéz angolul, szégyen, nem szégyen. Kénytelen leszek bevárni az Agavét? Pedig úgy érzem, a Hydrogen Sonata lesz az én könyvem.

Advertisements