Mozduljunk ki – ez volt a reggel jelmondata, majd miután kiderült, hogy a Végjátékot csak szinkronosan adják a moziban, kigondoltuk a múzeumot, de a Nemzeti Galéria (poszt)impresszionista kiállítása kissé túlárazottnak tűnt. És itt van ugye ez a beatnemzedék-dolog, amelyről már sokat beszélgettünk korábban, ő utálta, az én középiskolás éveimet pedig meghatározta a benne való tájékozódásom.

A Ludwigban nyílt tehát ez a beatnemzedékes kiállítás, a kurátor pedig egy Jean-Jacques Lebel nevű francia úriember, aki Allen Ginsberg barátjának mondhatta magát, és vele készített interjúja először volt bárhol látható. A kiállítás elvileg betekintést ígér a nemzedék történetébe, vizuális és akusztikus antológiának hirdetik, nem áttekintő vagy történeti jellegú tárlatként. Felmérhetjük a szerzők, Burroughs, Kerouac és Ginsberg úttörtő szerepét, meg ehhez hasonló dolgok.

A bemutatott interjúk, videók egyenként jók, de a hatalmas teremben függő hat vetítővásznon egyszerre futnak a filmek, a (magyar) nyelvű felirat nélkül egy büdös szót sem érteni egyikből se, mert mindegyik hangja egyszerre szól a hangszórókból, így leginkább egy nagyon zajos váróteremhez mérhető a hatás, illetve a kiírások, hogy hol mit láthatunk, nem egyértelműek.

A következő teremben interaktív módon ismerkedhetünk az anyaggal, a gond csak az, hogy minden gép le volt fagyva, és miután nagyon nehezen elindítottunk egy videót, az is elhagyta magát. Áttekinthetetlen volt, vizuálisan pedig mesterkélt – de ez már csak fanyalgás.

A harmadik szobában fülesek lógtak egy falon egy hatalmas tábla mellett, amelyre a fülesekben futó szövegek voltak kilistázva, de szintén fogalmad sem volt róla, mit hallgatsz. Se számozás, se egyéb segítség. A terem túlfelén a vásznon kéziratok futottak, pl. Kerouac Útonjának eredeti tekercse.

Az összbenyomás az volt, hogy aki nem szakértője ennek a körnek, semmivel nem kerül közelebb sem a szerzőkhöz, sem ahhoz, amit alkottak. Én viszonylag jól ismerem a témát, mégis teljes értetlenséggel álltam előtte. Néhány fekete-fehér fotó, furcsa videó és egy halomnyi politikai témájú interjú kevés a közeledéshez. Nem derült ki, miért is frankó ez az irodalom, miért jelentős, miért éri meg ismerkedni vele. Nem mutatott be semmit, de a kurátor CV-jében bizonyára jól mutat ez a kiállítás, amely amúgy már a Pompidouban is futott. Vagy baromira összecsapták, hogy a paraszt magyarnak jó lesz ez, vagy a franciáknál is dívik az, amely állítólag itthon is a múzeumos szakmában, az az ordító, félelmetes dilettantizmus, amely vagy szimplán ostoba, vagy olyan magas, elvont célokat szolgál, amelyek eleve megközelíthetetlenné teszik a művészetet a művészethez közeledni akaróknak.

De biztos fasza, mert Simon Márton meg Hobo is exkluzíve tárlatvezet a kijelölt napokon.

Advertisements