Címkék

, ,

Image

Kollégáim és ismerőseim közt elég szélsőséges véleményekkel találkoztam a két kötet kapcsán. Lecsóba beletenyerelni jó, tehát így fogok most tenni. Még nem fejeztem be a másodikat, de az a néhány oldal valószínűleg már semmin nem változtat.

Elsőként kikötném, hogy engem olvasóként nem érdekelnek a szerzők, csakis a mű és annak befogadása, illetve talán a befogadástörténete. A szakmaiság nyilvánvalóan megkívánja a többi oldal erőteljesebb hangsúlyát, de – mint azt talán már írtam, vagy esetleg fogom egyszer – a tanár és a (maga örömére) olvasó nem ugyanaz a személy bennem. Olvasóként tehát engem nem érdekel, milyen ember volt Babits Mihály, ha a szöveg, melyet az asztalra letett, nekem bőven eleget adott. Nem érdekel, kivel volt jóban, hova járt nyaralni, milyen volt a házassága, és ehhez hasonlók. Épp ezért meg sem kellett volna vennem Nyáry Krisztián könyveit.

Az okok, amiért mégis megtörtént:

– A kölyköknek – tetszik vagy sem – el kell adni az irodalomtörténetet. Annyira távol áll tőlük már a huszadik század elejének világa is, hogy képesek elpörögni azon, Ady használt-e kotont vagy nem. Ezek a történetek működnek, tehát voltaképpen segédanyagnak vettem meg a két könyvet.

– Sajnos gyenge vagyok az életrajzokban, épp ezért I. kollégámmal ellentétben, aki a múltkor amiatt morgolódott, hogy de hát ezeket egy csomóan eddig is tudták, miért nem neki jutott előbb eszébe ebből könyvet csinálni, én olvastam új dolgokat. Kövezzetek meg.

– Érdekelt a jelenség maga. Miért sikeres, Nyáry hogyan interpretál, mit hoznak ki ebből. Fanyaloghattam is volna, mint oly sokan körülöttem, de olvasás nélkül ezt nem illik megtenni.

Az etikai probléma

A fanyalgók és a negatív kritikát megfogalmazók egyik fő érve, hogy ami ezekben a könyvekben írva vagyon, az bizony a magánélet szentsége, a szerzők privát szférájának része. Így tehát, ebben a tálalásban (erről majd később) ez gyakorlatilag bulvár, szenzációvadászat, más emberek életének kiárusítása stb stb. Ma Szendrey Júlia és Petőfi kapcsán arról beszéltünk órán, hogy bizonyos szerzők és feleségeik gyakorlatilag a kor celebjei voltak, mindenki róluk beszélt, mert az ember már csak ilyen pletykaéhes állat, aki ezt tagadja, az meg még álszent is. Erre éreztek rá a kölykök nagyon okosan. Kultúremberként megtagadjuk a bulvárt, mert lealacsonyító a tárgyára nézve. Ezek a kritikusok tényleg lealacsonyítónak látták mondjuk Móriczra, erre a kurvajó íróra nézve, amit róla leírtak már rég az életrajzírók, Nyáry meg összefoglalta pár hasábba? Mit változtat ez azon, ami szerzőként az ő úgynevezett értékét adja? És persze ott van az aktuális botrány, Kölcsey. Ha kevesebb lesz valaki szemében, az az olvasót minősíti, nem a könyvet.

A tálalás problémája

Igen, tényleg nem mindegy a hogyan. A kötvefűzvén olvastam egy elég szenvedélyes hangvételű (elítélő) kritikát a második könyvről, amely sérelmezte, hogy ezek az írások, melyek életrajzkutatók eredményeiből és feltételezésekből vannak egybegyúrba, miért kijelentő módban szólalnak meg. Hogy miért állítanak dolgokat, pl. hogy ez vagy az nem volt igazi szerelmi házasság. Ez a kérdés csak akkor lehet kérdés, ha nem tudjuk, mit olvasunk. Nem tudományos igényű tanulmányt, hanem történeteket. Eleje-közepe-vége történeteket, mert a laikus olvasó így olvas. A feltételes mód, a kérdőjelek eliminálják a szövegek sztorijellegét, márpedig (úgy gondolom) ezek itt elsősorban annak készültek.

Mivel egyik történetszereplő élete sem ismert a maga teljességében senki számára, még a kutatók számára sem, bajos lenne az úgynevezett igazságtartalmat számonkérni Nyáry Krisztiánon. Tényleg úgy volt-e? Oszt ő honnan tudja? Igazság még a történelemtudományban sincs, ez itt interpretáció. Sajátos, etikailag mondhatni korrekt, pártatlanságra törekszik. Van, akinek irodalomolvasóként releváns, de van, akinek nem. Számomra például nem az.

De akkor a baj az, hogy.

Az, hogy az irodalmat irodalomtörténetestül, szerzőstül, kanonikus művestül afféle szakralitásnak tekintjük, mert értékeket hordoz. Legyűröm a gombócot a torkomban, és akkor kimondom: én meg ebben nem hiszek. A művészetben, annak nagyságában, értékében nem hinni kell, mert az nem egy szent tehén, és nem is döglik meg, ha célba veszik a banalitás, az üzletiesség és a bulvár nyílvesszőivel. Értéke lett neki történeti távlatban, tulajdonítjuk neki a jelenben, és szubjektív értéket képviselhet számunkra egy adott mű. Jó esetben gondolkodunk róla, megérint minket, tanítjuk az egyemen, vitázunk róla. De nem szent és érinthetetlen. Ami szerintünk a művészetet sérti, az valójában azt az érzésünket sérti, hogy valami abszolútnak, megkockáztatom, transzcendensnek gondoltat bemocskolnak. Szerintem a magyar irodalom, köszöni, még mindig jól érzi magát.

Reklámok