Címkék

, , ,

Image

No, ezt is megértük, megvolt a magyarul elérhető Kultúra-regények közül az utolsó. Még gondolkodom, próbálkozzak-e mégis angolul a többivel. Ahogy becsuktam a könyvem, már nyomtam is rá az “Eladom” gombra, mert szerintem ez az 576 oldal inkább ne foglalja a helyet az amúgy is elég szűk könyvespolcomon. Igazságtalan vagyok, ennyire nem volt rossz. Illetve de.

A Sursamen nevű hagymabolygón (ugye, elsőre milyen vicces), amelyet, mint megtudtam a fizika világában (többszörösen egymásba ágyazott) Dyson-gömbnek hívnak, hatalomátvétel történt a Nyolcadik szinten, egy galaktikus szempontból tökéletesen jelentéktelen, feljletlen pánhumán nép államszervezetének élén. A monarchiából diktatúrába majd a végére köztársaságba alakuló ország vezetőjét összeesküvők megölik, ennek a fia véletlenül a tanúja lesz, és a bosszút hajszolva segítségért indul az időközben Kultúra-ügynökké avanzsált lánytestvéréhez. Megtalálja, visszamennek, közben viszont feltört a kakiszökőkút, és valami sokkal nagyobbal és félelmetesebbel kell szembeszállniuk, mint gondolták volna.

A Sursamen nagyon érdekes konstrukció, szintekből álló műbolygó, melyet egy rég kihalt faj épített ismeretlen célból sok ugyanilyennel egyetemben. A hagymabolygó szintjei közti feljettségi különbségek tényleg érdekesek, de következetlenek. Ha mindehhez valamiféle fokozatosság/koncepció kapcsolódna, mint mondjuk Vinge gondolati zónái esetén, nem lett volna az az érzésem, hogy a bolygólakók heterogenitása nem pusztán afféle (pejoratív értelemben vett) ötletparádé.

Ahogy mások is írták, itt megvan a Kultúra-ügynök mellett a kötelező jófej drón – a jelenség már-már az animék cuki sidekickjeire emlékeztet, csak ezek itt több rakétát lőnek ki és okosabbak. Néhány szereplő egyenesen önmaga típusának paródiája. Ez lehet amolyan ironikus meta-húzás, de könnyen lehet, hogy az adott szereplő kultúrájának szélsőséges élő lenyomata kíván lenni.

A könyvvel az volt a legnagyobb bajom, hogy bár 550 oldalon bőven lett volna lehetőség kibontani a sztorit, dramaturgiailag elcsúszott az egész. Néhány szál a végére gyakorlatilag feleslegesnek bizonyult, míg a rosszfiúról kiderült, hogy másodpercek alatt kinyírható mellékszereplő az igazi badass mellett, akinek eljövetele nincs előkészítve, épp ezért a várakozás és feszültség keltette izgalomfaktor elveszett a rácsszerkezetben. A huszárvágással egycsapásra megoldódó galaktikus méretű probléma megszűnte után a zárás láthatóan egy Kultúra-progresszív folytatás felé mutat, amely szerintem ellenkezik a Kultúra elmaradottabb civilizációkra vonatkozó irányelveivel.

Szóval megvolt, vissza a depresszív skandináv kortárs irodalomhoz vagy az újraolvasandó Simmonsokhoz.

Reklámok