Címkék

, , ,

forest-3

Ha elfelejtem a fordító kötet végi minitanulmányát, teljes az élményem. Egy napja még amiatt siránkoztam, hogy nem bírtam mostanában olyan könyvvel szembetalálkozni, amely eléggé nagyot ütne. (Ebből az következik, hogy az igazán jó irodalom az én olvasatomban olyan, mint egy nagy büdös pofon. És tényleg.) Szerintem amúgy a fordítónak egy csomó dologban nincs igaza, nincs itt semmilyen mitikus erejű természetábrázolás. Legfeljebb tökéletes. Illetve a “prózája nem leírja, hanem érzékelteti a mélyben kavargó drámát” nem épp sokatmondó jellemzés semmilyen regény esetében sem.

A narrátor egy idős férfi, aki második felesége elvesztése után végre döntést hoz az életéről (mert eddig mások határozták meg azt), és elvonul a világtól egy lepukkant hegyi kunyhóba, ahol békés, önelemzés- és fájdalommentes életét megzavarja egy férfi, akivel életük kicsit több mint ötven évvel ezelőtt összekapcsolódott. A megszakításokkal elmesélt visszaemlékezés középpontjában egy, a hegyekben töltött nyár, az apa alakja, és egy család áll, akikkel viszonyuk (pontosabban az apa viszonya) fokozatosan tisztázódik, és az elbeszélt cselekmény végére a 15 éves fiú átlényegül. Férfivé, bármivé.

A probléma azonban ott van, hogy a fiú részben megismétli apja életét, és képtelen függetlenedni attól, másrészt személyisége felnőttkorára is olyan bizonytalan marad, hogy nehéz meghatározni szubjektuma határait. Ez a könyv nagy dilemmája, és a múltba visszagondolva kísérletezik ennek a határnak a meghúzásával – de mint kiderül, több ilyen pillanat is lehetett.

Vajon én magam leszek-e saját élettörténetem hőse, vagy ezt a tisztet másvalaki tölti be: majd elválik – az itt következő lapokból kell kiderülnie. – Ellen az asztalra könyökölve megtámasztja az álllát, és úgy idézi a könyv első sorait. Ismét elmosolyodik. – Mindig is hátborzongatónak tartottam ezt a nyitómondatot, mert azt sugallja, hogy nem feltétlenül válunk saját életünk főszereplőivé.

Dickens (és más szerzők) bevonása a szövegbe nem véletlen, hiszen az elbeszélt történet elbeszélt történet, interpretáció, sőt, egy részét, a világháborúban megesettek sztoriját nyíltan fikcióként, “elképzeltként” tárja elénk a narrátor.

Freud kéjesen dörzsölgette volna össze kezeit az apa és fiú közti (nőért) versengés és az anya iránti érzések változásának olvasása közben. És bár a főhős mindent a maga történeteként él meg, ennek a történetnek a hátterében még akad néhány, és ezek közül egy végleg megváltoztatja a család sorsát.

A kívülálló létet választó főszereplő-elbeszélő, aki valójában egész életében saját egzisztenciális bizonytalaságát nyögte, érzékenyen és pontosan nyúl íróként-kívülállóként a maga életéhez. Ez egy csodálatos könyv, az irónia leghalványabb szándéka nélkül mondom. Szép, a szó legpozitívabb értelmében.

Reklámok