Címkék

, , , ,

innbundetÖtból három könyve után hivatalosan is kedvec szerzővé avattam Linn Ullmannt, akit egyébként egyáltalán nem Linn-nek hívnak, hanem Karin Beatének, és majdnem olyan szép, mint az édesanyja. Nem mintha bármelyik is fontos lenne. Még rajta vagyok a skandináv tripen, bár ott van az olvasások között még egy agymenős definiálhatatlan és Paul Austertől A végső dolgok országában is – utána vissza az északiakhoz. De nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy a Szemem fénye nálam az utóbbi idők legtökéletesebb regénye.

Először is Ullmann ért a dramaturgiához. Egy ponton azt hiszed, innen már nincs tovább, ama bizonyos este után minden elindul a végső rothadás útján, kiderül, hogy de, ennél még sokkal rosszabb is lesz. A történet középpontjában a bűntudat, és ehhez kapcsolódóan a megbocsájtás áll. Két tragikus haláleset határozza meg a család életét, és úgy tűnik, a görög sorstragédiák mintájára ez a jövőben folytatódni fog, legalábbis minden jel arra utal, hogy mivel a nagymama összeomlása tönkretette a szeretetéhes Siri életét, a nagyobbik unoka, Alma, erőteljesen a szociopata irányba halad. Az írni képtelen író Jon a bűntudat hiányától szenved, belül valójában üres. Mille pedig, a lány, akinek a holtteste a regény elején előkerül, a tökéletes áldozat.

Megszeretni a szereplőket nem sikerült. Ullmann mindig tudja, hova nyújon, mit mutasson meg közelről, hogy motivációik érthetőek legyenek. Lélektanilag pontos, de valódi empátiát nem ébreszt. Ha a családi sorstragédia nélkülözi az ilyen jellegű érzelmességet, az olyan hideg, analitikus fénnyel vonja be a szöveget, hogy élességét csak messziről csodálhatjuk.

Eleinte azt hittem, hogy a címben és a szövegben emlegetett fénymotívum a megértés/érték jelentésmezőiben fog mozogni, de a végére arra jöttem rá, hogy ebben a végtelenül materialistának tűnő regényben a fény a kegyelem, a megbocsájtás fénye – és bár mindegyik szereplő efelé törekszik, mindegyikük számára elérhetetlen vagy idegen. A fénylő Irma, aki a regény egyik legellenszenvesebb szereplője, Jon szerint Uriel arkangyalra hasonlít, és végeredményében funkciója is angyali, a családtagok számára viszont tökéletesen megközelíthetetlen, és viselkedése is megmagyarázhatatlan. Ezek az emberek elveszítették a fényt, megbocsájtást akkor nyerhetnek, ha maguk is megbocsájtanak, de szerintem ez nem fog bekövetkezni.

Linn Ullmann és Ingmar Bergman életműve a fejemben nagyon szorosan kapcsolódik egymáshoz, és nem a rokoni szálak miatt. Szerintem mindketten ugyanazt járják körbe újra és újra; a hitetlen, pusztuló, kétségekkel teli és Isten nélküli világban kutatják a szeretetet és kegyelmet. Ez a könyv is erről szól, csak jól titkolja.

Advertisements