Címkék

, , , , ,

arsEgyszer már befürödtem egy úgynevezett recenziós példánnyal, mert annyira rossz volt, hogy kedvem sem volt róla írni. Dühítően rossz. Nem mondom el, mi volt az, de az endless.hu hozadéka volt. És itt van ez a Lotterfeld Boholy, akinek a nevét leginkább a megboldogult vinszent-blogból ismertem. Ez a kötet itt a szerző második megjelent könyve, ez meg itt az első.

Férfiasan bevallom, féltem attól, hogy ez a könyv nem igazán vág a profilomba, de nem tudtam volna megmondani, miért. Talán mert a címe számomra kissé szándékoltan sugallta a popkulturáltságot. Viszont én ne akarnék a végítéletről olvasni? A borítót csak piciben láttam, mert e-ben olvastam, de elég figyelemfelkeltő, biztosan levenném a polcról.

A sztori voltaképpen kettős, világ- és életégés (bocsánat az utóbbiért). A kissé előkészítetlenül arcunkba vágott apokalipszis-közeledtének és a sors vagy egyéb transzcendens hatalmak összjátékának köszönhetően a főhős, egy elszúrt életű zenei producer válik a világ lehetséges megmentőjévé. A sztoriban a két félművelt főszereplőn kívül ott van még pár (szó szerint) anakronisztikus figura, a rejtélyes allegorikus* tanácsadó, és az is, hogy az ember még egy világvégét is képes teljesen, borzalmasan kínos módon elcseszni.

Bár a történetben akadnak következetlenségek és aránybeli döccenések, meg néhány túl direkt nyelvi slendriánság (végre leírhattam ezt a szót, igazi magyartanár lettem!), kimondottan szerettem a sztori teológiai-vallástörténeti vonalát. Ez a láthatóan átgondolt rétege az a könyvnek, amitől több lesz, mint egy kiégett fickó és a mad world találkozásából kikevert szórakoztató regény. Szerencsére ezek nem amolyan megmondom a frankót-okfejtések, hanem tényleg alapvető kérdéseket boncolgatnak a transzcendenciával kapcsolatban. Még akkor is, ha néha az volt az érzésem, hogy a szerző igen tapasztalt a sörrel támogatott világmegváltó beszélgetések terén. (És mennyire jó is az!)

Ami miatt mégis idegen volt kissé nekem, az a fickószenvedés különböző aspektusainak középpontba kerülése. Nem mintha én nem ismerném az a kicsi beépített, szúró ürességet, vagy ha úgy tetszik, Michael Ende Semmijét (amely amúgy szerintem egy heideggeriánus elképzelés megvalósítása a Végtelen történetben, de ezzel inkább senkit sem terhelnék, meg túl régen is olvastam), és szerintem remekül megfogta “a sötét oldal” természetét is. És persze vigyorral reagáltam a Type O Negative-poszterre a falon – de én sosem akartam zenekart alapítani meg izgi de idegbeteg nőt feleségül venni.

A végén a nagy csavar egyébként annyira mégsem nagy, olyan lesz a sztori vége, mint a lány, aki Mátyáshoz ment szamáron, hozott is meg nem is. Ha akarod, pozitív, ha akarod, nem az. Én inkább az utóbbit látom valószínűnek szubjektíve, a főhős felől nézve. De ezzel még talán nem árultam el sokat. Azon férfiismerőseimnek ajánlom a könyvet, akik akárhány évesen is kergetik az életérzést. Itt a forrás.

* sör

Reklámok