Címkék

, , ,

The-New-York-Trilogy-Nicola-Manuel

Születésnapi ajándék volt. Egy könyvesbolti ténfergés alkalmával mutattam rá valamelyik Auster-kötetre, hogy ez jó-e? Ő azt mondta, igen. Neki a New York trilógia nagyon. Illetve az első és a harmadik történet. Vártam vele, mert valamiért ódzkodom a detektívsztoriktól. Aztán volt ez a végső dolgos, rettenetesen rossz Auster, és muszáj volt elkezdeni ezt. Az egyszerűség kedvéért a három történetről háromban.

Üvegváros

Hű, hogy ez mennyire okos szöveg volt. Egy író, aki detektívsztorikat ír álnéven, majd kap egy hívást, ahol egy detektívet keresnek; eljátssza ennek a detektívet, majd felkeresi őt, aki…egy író, Paul Auster. Kevésbé egyértelműen a történet egy metafizikai-nyelvelméleti keretbe ágyazott nyomozástörténetnek álcázott sztori egy saját szövegébe íródó íróról, akinek identitása lépésről lépésre, sorról sorra oldódik-osztódik fel saját és mások alteregóiban, míg végül teljesen eltűnik. Azt nem mondanám, hogy meghal. Bizsergetően játszik a Cervantes-i szerző-közreadó problémával (annyira jól, hogy újra kellene olvasnom), és rengeteg okos elméleti rész van benne.

Kísértetek

Ez a rész tetszett a legkevésbé, ugyanakkor belátom célját is; a lehető legáltalánosabbá szűkített regényvázlat, ahol a szereplők nevének elvételével (oké, színek a vezetéknevek) kiüresítette őket magukat is. A megfigyelőről kiderült, hogy megfigyelt, és a középpontban itt is egy regény áll. A téma az előző sztorihoz hasonlóan itt is a szubjektum átírhatósága (szó szerint), illetve az identitás hiánya. Mikorra leírtam ezt a mondatot, rájöttem arra, hogy eddig mindkét sztori arról szólt, hogy a regény szereplői eleve szubjektum nélküliek, csak valamilyen írásfolyamat (írnak vagy írják őket) által tudják megszerezni ezt. Nyilván nem sikerül. Ami viszont zavar ebben a sztoriban, hogy úgy érzem, csak szórakozik velem, pont mint David Lynch. A másik kettőnél nem volt ilyen benyomásom.

A bezárt szoba

Úgy is mondhatnám, hogy a végső csapás a fejemre a logikai útvesztőben. Az első történet közreadója és a második könyv szerzője ennek a szövegnek az egyes szám első személyű elbeszélője/főhőse; egy régi barátja eltűnik, és fokozatosan ő veszi át a helyét a magánéletében, és lesz írói munkásságának gondozója is. Előkerülnek motívumok és nevek az első történetből – direkt nem mondok személyeket, tudjuk, hogy a szó/név úgysem jelöl semmi határozottat -, amelyek szinte ingerelnek arra, hogy logikai térképet készíts a kötetről. Én csináltam is, de sokkal okosabb nem lettem. A tárgyak, nevek, helyszínek, szövegek átjárhatóak, a középpontban pedig mindenképpen az írás mint olyan áll.
Visszatérve az elbeszélőre/főhősre, szinte végig az volt az érzésem, hogy Fanshawe, a régi barát, ha létezett is, magát szöveggé írta át, így a végére eltűnt. Tulajdonképpen nem derül ki, így történt-e vagy sem, de inkább úgy tűnik, hogy az első két sztori által az irracionális hullámhosszára állított agy túlbonyolította a megoldást. Metaforikus értelemben igaz lehet a feltevésem, ha azt nézzük, hogy befejezte életművét, és mivel a szerző személye a róla leváló szövegek tükrében úgysem érdekes (a sztoriban), ezért fizikai valójában eltűnt, csak a hangja maradt meg.

Ez a játék az összecsengő elemekkel csak azt bizonyítja, hogy a nyelvnek már nincs reprezentálóereje. Állítólag. E dekonstrukciós irány mellett engem sokkal jobban izgat a szubjektumok kérdése ebben a könyvben, de az előbbi is érdekes kérdés.

Advertisements