Címkék

, , ,

top_gr_1228

Általában nem jelent problémát, ha egy könyvet utazás közben, kisebb-nagyobb megszakításokkal olvasok, de ennél a könyvnél úgy éreztem, egy lendülettel kellett volna. Ami viszont alant következik, nem ennek a következménye.

Ott van először is egy regény. Amiről a szerzője azt mondja, nem egészen az. Legyen akkor memoár, amelynek három fejezete készül el, mert szerzője meghal. A három fejezet három különböző nézpontból, E/1-ben, E/2-ben és E/3-ban íródik – a legutolsó a legvázlatosabb. A fejezetek egy egyes szám első személyű elbeszélésbe ágyazva olvashatóak, az illető szereplő a fentebb emlegetett memoáríró régi ismerőse, aki részletekben kapja kézhez a kéziratot, majd annyira izgatja az írás igazságtartalma, hogy kutatni kezd a már halott író múltjának szereplői után. A kötet végén egy harmadik elbeszélő naplóbejegyzését olvashatjuk, ami nem írja felül az előtte megszólalók közléseit, pusztán újabb információval, “váratlan fordulattal” egészíti ki azokat. A téma részben a hatvanas évek forrongása (mindenféle értelemben), részben pedig a távolba való visszaemlékezés valóságmódosító és átértelmező hatása. Van itt vérfertőzés, gyilkosság, démonikus rosszfiú-főhős, ártatlan lelkű gyerekek, és persze rengeteg intertextuális áthallás.

A három különböző nézőpont alkalmazásának oka elég egyértelmű; bár önvallomásról van szó, a szerző minden fejezetben kintebb helyezkedik a maga-főhősén, míg végül szinte objektívbe vált. Az E/1-es fejezet nagyon személyes, egy sorsfordító találkozást beszél el, míg az E/2-es inkább amolyan szembesítés/szembesülés egy etikailag problémás eseménnyel. Ez a rész tartalmát tekintve utóbb fiktívnek bizonyul; a szerző tehát megbízhatatlan, és ennél a pontnál veszíti el értelmét az, hogy a szöveget memoárnak lehessen nevezni, hiszen annak egy bizonyos fokig feltétele az igazmondás (vagy annak igénye). Az E/3-as rész egy olyan ember írása, aki már túl van azon az emberen, aki akkor ő volt. Talán.

A valódi gondom az volt a regénnyel, hogy a szememben ez a játék itt a szerzőséggel, a fikció és ún. igazság relativitásával és a szöveg szövegbe ágyazottságával kissé didaktikusra sikerült. A beágyazottság ugyanakkor felveti az első problémát; mi van, ha az elsődleges elbeszélő is fikciót ír? És akkor ne is szóljunk arról a problémáról, hogy maga a regény ezzel az elsődleges elbeszélővel, aki látszólag az objektív tekintet szerepében tetszeleg, amolyan … memoár. Fiktív. Ennél többet, azt a bizonyos aztakurva élményt azonban nem kaptam. Olvastunk már ilyet. Szerettük. Szerettem. Igyekszem nem máshoz hasonlítgatni.

Reklámok