Címkék

, , ,

322002Mikor tegnap este befejeztem ezt a könyvet, még nem tudtam beszélni róla. Az utolsó oldalakra többnyire összeáll valami koherens kép a fejemben, és csak úgy borul a billentyűzetre. Ez itt egy nehéz könyv, annyira nem, mint a Kő hull apadó kútba, de majdnem.

Margócsy István ebben a cikkében az imént emlegetett Szilágyi-regénnyel és Németh László Iszonyával állítja párhuzamba a regényt – az előbbivel egyet is tudok érteni, bár ott a narráció jóval sokrétűbb, de tény, hogy mindkettő nyelvezete komoly kihívást jelent. Nekem még beugrott Árva Bethlen Kata önéletírása is, de itt a hősnő huszadannyira sem sajnáltatja magát, mint Kata, pedig legalább annyit Orsolya is kapott az élettől, mint az a sápatag asszony. Adott tehát egy durva lélektani regény félig archaikus, félig modern nyelvezettel, amely félig-meddig memoárirodalom hagyományába kapaszkodik, félig-meddig pedig magányosan áll újabb kori irodalomtörténetünkben. Az elején fennakadtam azon, hogy hát ez hol 17. századi nyelv, még akkor is, ha kimondatlanul is fordításról van szó. És persze Orsolyáról sem derül ki, hogy bármikor megtanult/megtanították volna írni. Ezt az érvemet azonban hamar feladtam, hiszen nem is 17. századi autentikus szövegként olvastam, és szerintem nem is kívánta azt a benyomást kelteni a szöveg, hogy úgy olvasandó.

A regény szövegét minden irányból átszövi a tűzmotívum, egy kicsit direkten, de nem zavaróan. Az az olvasat azonban, amely a szenvedély irányából értelmezi a könyvet, azért idegen nekem, mert Orsolya inkább tűnik a maga analitikusának, mint szenvedélyes személynek. Ez talán a visszaemlékező pozíció távolsága miatt van így. A regény képi világa azonban tüzestül-pipacsostul-vörös hajastul valami elképesztően szép – mégsem von magához. Talán a Szent Iván-éji jelenet mégis. Az csodálatos – fogalmazta meg a posztoló szakszerűen. A könyv motívumrendszere amúgy megérne egy misét, de ez inkább egy szövegelemzés tárgya, mint egy blogposzté.

Ami miatt a leginkább szerettem a könyvet, az az elbeszélő önmeghatározására tett kísérletek sokasága. A gond az, hogy ez az önmeghatározás mindig máshoz/másokhoz képest történik; az elején az anyához, aztán a mostohához (milyen jó ez az azonos névvel való játék, és a fejfa, amin a főhős neve szerepel, a sírban meg addigi élete), a városiakhoz, a maga árnyékához, és így tovább. A panteizmus egyfajta megoldást jelenthetne erre a problémára, de Orsolya csak látszólag fordul a természet felé; inkább a feledés (a bajokról való megfeledkezés) eszközének tűnik, mint a megismerésének. Egy bizonyos pontnál mélyebbre viszont már nem megy a maga definiálásában, részben a nyelv elégtelenségei (pl. vannak dolgok, amelyeket nem képes kifejezni vagy visszaemlékezni rájuk), részben a szinte teljesen hiányzó emberismerete miatt. Mindez leginkább az apával való kapcsolatban látszik; közös pokolban, bántalmazásban, vérfertőzésben évekig, de sosem reflektál az apa személyiségtorzulására. Mindez egy feminista olvasatot is felvet, de ehhez nem vagyok elég tájékozott a témában.

Úgy érzem, ezt a könyvet valamikor újra fogom még olvasni, és akkorra már el tudok vonatkoztatni a fentebb emlegetett problémáimtól. Orsolya szavai egyébként remekül rímelnek a Rakovszky-versek lírai énjeinek szavaira; közös bennük az a kizárólag befelé forduló, maga és a világ közé falat húzó attitűd. Sajnos azonban itt nem érzem azt a személyességet, amit mondjuk a szerző lírai vagy más prózai írásában. Még akkor sem, ha memoár.

Advertisements