Címkék

, , ,

lanzarote_15
Az Elemi részecskék maradandó nyomot hagyott bennem még 2011 tavaszán; épp nagyon rossz időszakom volt, magányos voltam, és olvasása után meg akartam halni egy darabig. Emellett rájöttem egy nagyon fontos dologra az irodalommal kapcsolatban, de ezt majd egyszer máskor osztanám meg. Tudok róla, hogy Houellebecq megosztó szerző, élőben sem különösebben megnyerő figura. Az alábbiakban taglalt könyvet tavasz óta rakosgatom a polcon, egyszer már költöztem is vele. Talán az volt az oka a nemolvasásának, hogy tartottam tőle, hogy még a mostani, viszonylag kiegyensúlyozott lelkivilágomat is meg fogja borítani. Ugyanazon okból, amiért nem merném az Elemi részecskéket a kedvenceim közé sorolni.

Ennek a könyvnek többféle olvasata van, ezek közül a legtöbben az utó/disztópia vonalat fogták meg, teljesen jogosan. A szöveg ugyanannak az elbeszélőnek a jelenkori és a távoli jövőben létrehozott “verziója”, Daniel1 és Daniel24 illetve 25 E/1-es narrációjából áll össze, kezdetben felváltva, majd Daniel1 önéletírásának lezárultával Daniel25 elbeszélését olvashatjuk utolsó útjáról.

Daniel1 szála keserű vallomás (látszólag) napjaink kulturális és társadalmi bomlásáról. Középpontjában a szexualitás áll, amely a főhős számára összemosódik a szerelemmel, de még van annyira cinikus és éleslátó, hogy egyértelműen bukásra és boldogtalanságra van ítélve. Ha valami miatt undorítónak vagy botrányosnak találnák ezt a könyvet, akkor az ezen szál miatt lehet. A testet húsra redukálja, feszes, fiatal húsra. A testi közeledés a főhős számára az egyetlen lehetséges formája a közelségnek. Ezeket a fejezeteket olvasva gyakran eszembe jutott Merleau-Ponty, meg azok az egyéb fenomenológusok, akiket olvastam a szakdolgozatomat írva. Az emberi test tárgyiasításáról írtam Tournier Rémkirályában, és annyiban érzem a hasonlóságot, hogy Daniel1 is húsra szűkíti a másik érzékelését. Nem annyira ártatlan, mint Abel, de leginkább a kor(unk) áldozatának tűnik.

Összességében Daniel1 nagyon nyomasztó képet fest korunkról, még ha jó pár dologban túloz is. A szexualitás kissé túlzott hangsúlyozása az egyik lehetséges megoldása annak a rettenetnek, amelyet a lelkiben és szellemiben csalódott, az irracionálistól szorongó ember érezhet. A másik megoldás Houellebecq vesszőparipája, a szektásodás. Nem tudom, honnan ez a kattanás, mert ezeket pont nem látom én annyira erősnek az európai közéletben, de ki tudja. Daniel1 korában az elohomitiák a boldogság kulcsát a végesség megszüntetésében látják, a regény azonban annak tapasztalatával zárul, hogy a végtelenség ellenállóvá tesz nemcsak a boldogtalansággal, hanem a boldogsággal szemben is.

Ennyire borzasztóan sivár és sötét disztópiát még sehol nem olvastam. Vicc nélkül, sehol. A lélek megszűnte és a humanitás pusztulása, mely intellektuálisan kielégítő szintre juttatta a megmaradt új-emberiséget, keserű, és kicsit sem vonja kellemesebb fénybe azt a tényt, hogy mégiscsak marad valami a világból. Nagyon nagy vonalakban esik csak szó az emberiség jövőjéről, és hát Houellebecq nem igazán profi ebben. De szerintem nem az utópiás olvasat ennek a könyvnek a megfelelő olvasata. Valahol a mélyén az egésznek a testiségtől és vágytól megszabadult jövőbeli új-ember bizonyos értelemben visszatér a humanizmushoz.

Míg az Elemi részecskék a szeretet lehetetlenségéről szólt, itt a dolgok mélyén mégis csak kiderült, hogy létezik. Emellett profánsága mellett nagyon lírai is tud lenni. A szereplők verses megnyilvánulásai egyszerűen gyönyörűek. A könyv zárlata úgy hoz katarzist, hogy észre sem vesszük. Ez már az? Meglett, ami elveszett? Ez egy nagyon jó könyv, és Houellebecq már megérdemelne egy irodalmi Nobelt.

Reklámok