Címkék

, , ,

f3bc28f584c11f553e409a36274aff21Ez a kötet, mint ahogy a Vogt is, az Agave scifi-klasszikusainak szentelt sorozatának része, amely, mint ahogyan az várható volt, be is bukott két kötet után. Legalábbis egy ideje nem jelent meg a sorozatban semmi. Szerintem jól tettem, hogy nem ezzel kezdtem, mert akkor a Nulla-A által okozott csalódás dominálna, nem pedig az a lelkesedés, amit két napja produkálok Zelazny regényével kapcsolatban.

1967-ben adták ki A Fény Urát, melyből azonnal alapmű lett, szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy Simmons Iliumának egyik legfőbb ihletője volt. Jelentősége és népszerűsége vitathatatlan, és emellett szerencsére jól öregedett a könyv – ha nem tudnám, hogy nem mai darab, fel sem tűnne. Egy bolygón, mely már nem a Föld, humanoid lények (vagy emberek) a földi társadalmak ókori-középkori szintjén élnek, tőlük elkülönülve pedig istenek uralkodnak a Mennyben. Az istenek, pontosabban azok a poszthumán lények, akik a hindu mitológiai szereplők szerepébe bújtak, megtagadják a kasztrendszerben élő lakosságtól a technológia adományát. A reinkarnációról idő közben kiderül, hogy technika kérdése, az istenek gépeket működtetnek, az emberek pedig újra és újra feltalálják a könyvnyomtatást, de örülni neki sosem tudnak, mert az istenek még nem találják késznek az emberiséget a használatára. Ezzel a technológiai diktatúrával száll szembe Sam, akit sok néven ismernek, de leginkább Buddhaként. Valódi kiléte nem ismert, Buddha szerepét bevallottan csak fölvette, de tanait elterjesztette a bolygón, ahol még létezik mágia.

1967-ben csak úgy tombolt a buddhizmus meg a keleti filozófiák divatja a nyugati kultúrában. Zelaznyt én ennek a trendnek a képviselőjeként látom, aki viszont alaposan ismeri a hindu mitológiát és annak nyelvezetét. Bár a regény dramaturgiája kissé egyszerű (eposzi in medias res nagyon hosszú visszaemlékező résszel), és szerintem jóval hosszabb és összetettebb történet is kihozható lett volna belőle, a mítoszok nyelvezetének ötvözése egy scifi-kalandregénnyel igen sikeres volt. Ahogy az Iliumban is, itt sem dörgöli a szerző az olvasó arcába, hogy a deus ex machina valójában nanotechnológia (bár itt még inkább csak bonyolult fegyverekről beszélhetünk és a tudat új testbe költöztetését és a testnövesztést lehetővé tevő biológiai-neurológiai ismeretekről). A humorral, iróniával átszőtt történet a mítoszi nyelvvel inkább a régi irodalom hagyományaihoz köti a szöveget, mint a modern szórakoztató irodalomhoz.

A regény nyilvánvalóan nem tör a nagy filozófiai regények babérjaira, de a társadalmi haladás mikéntjét és az ezt akadályozó hatalmak és a köznép viszonyát igen érzékenyen közelíti meg. A szöveg vallási vonatkozásai is érdekesek; a kereszténységről Nirriti és zombihadserege formájában nyilatkozni szerintem kissé durva is, de ezt csak mellékesen jegyezném meg. Mint ahogy azt is, hogy mostanság sokat fanyalogtam Pék Zoltán fordításai miatt, de ez itt most nagyon jól sikerült.

A fenti kép innen van.

 

Reklámok