Címkék

, , ,

Fly_closeIszonyatosan erős regény Sofi Oksanen Tisztogatása. Rosszabb karácsony környéki olvasmányt talán nem is választhattam volna, de az olvasást ez semmilyen szinten nem befolyásolta. Nem túl friss könyv, és annyira jellemző, hogy Oksanen könyveit annyira rondára csinálta a Scolar (bocsi), hogy bele sem volt kedvem lapozni (azért az idei Könyvhéten megtettem). Az északi trip folytatásaként tehát kortárs nemsvéd nemnorvégként rá esett a választásom. Ígéren, innentől érdemi információk is lesznek a posztban.

Az öt részre bontott regényszöveg fejezetei év és helyszín megjelölésével mesélik el egy család történetét. Három, illetve négy nézőpontkarakter van, a negyedik kiléte ismeretlen. Az 1990-es években játszódó jelen idejű szálon a meggyötört Zara és az idős Aliide találkozását és egymáshoz való közeledéséről olvashatunk. Az ennél sokkal terjedelmesebb és időben évtizedeket átölelő másikban Aliide múltját ismerhetjük meg, mely pont ugyanannyira terhelt bűntudattal, erőszakkal és szégyennel, mint Zaráé. A harmadik személy naplóbejegyzései eleinte látszólag semmilyen szinten nem kapcsolódnak a cselekményhez, aztán később kiderül, hogy nagyon is.

Zara és Aliide két különböző korszak szülötte. Kettejük között ott áll a szovjet éra. Mindketten áldozatok, ám Aliide súlyos bűnöket követett el a múltban, amiért, mint az irodalom számos nőalakjának, bűnhődnie kell, míg Zara teljes mértékben áldozat; a férfiaké és az emberkereskedelemé. Aliidéről nekem a Kő hull apadó kútba Szendy Ilkája jutott leginkább eszembe. Mint a Kő hull…, ez a regény is erősen lélektani jellegű, de a hangsúly sokkal inkább az erőszak tárgyaként való nő-léten van.

A fülszöveg a szovjet megszállás traumáját emeli ki másik fő témaként. Egy nyugat-európainál ez az olvasat talán súlyosabb hatást vált ki, mint nálunk. Ez van, ez volt nálunk is. Egy ponton eszembe jutott Herta Müller A róka volt a vadásza és a Szívjószág is, de a két szerzőnő elbeszélői stílusa azért erősen eltérő, Müller prózája sokkal képiesebb, jóval több szimbólummal dolgozik, minimalistának mondható Oksanenéhez képest. Az általam eddig olvasott ilyen témájú regényekben kisebb volt a hangsúly a fizikai erőszakon. Ennek a regénynek a legborzalmasabb jelenete is egy vallatást beszél el. A nemi erőszak a hatalom demonstrációjaként egy másik korban, a kapitalizmus korában is megjelenik a regény szövegében, de a lényeg változatlan.

Ami igazán maradandó nyomot hagy, azok az omnipotens narrátor éles, pontos, sokszor az undorító határait meghaladó leírásai. A szereplők krízishelyzetben tanúsított reakcióit a fizikai szintjén ragadja meg, és a hideg iszonyatot a könyv letétele után is érezni. A szereplők bizonytalan valóságérzékelését kisebb belső monológokkal adja vissza a drámában amúgy is igen erős szerzőnő. Az Aliide-Zara kettős találkozása feszültségekkel teli monodráma. Maga az író is beszámol arról a könyv utószavában, hogy eredetileg színpadra szánta történetét. Ez a regény elején még nagyon érződik (de nem ront a próza értékén), aztán az idők-helyszínek-elbeszélők váltakozásával sokkal regényszerűbb lesz a szöveg.

A sztoriban sokkal hangsúlyosabb Aliide múltja, mint Zaráé, és ennek talán nem csak az az oka, hogy Zara kevesebb ideje tapossa ezt a földi siralomvölgyet. A regényt záró ötödik rész szövegei amolyan csattanóként írják felül a valóságként elkönyvelt eseményeket. Bár nem mondom, hogy nem gyanakodtam. Ez az utolsó rész ugyanakkor arra is jó, ha a feloldásként megélt történetzárást érzelmileg eltávolítsa az olvasótól. Véletlenül se érezzük azt, hogy minden rendbe jöhet.

Advertisements