Címkék

, , ,

tumblr_m1xhlcydRU1qf7r5lo1_1280A Solaris és Lem is a klasszikus science fiction panteonjának szent tehenének az aranyszobra(i) – vagy valami ilyesmi. Én pedig egy műveletlen és tiszteletlen alak vagyok, ugyanakkor Tarkovszkij nagy tisztelője is, és ezért előbb láttam a filmet, és szégyentelenül elfogult vagyok vele. Mivel a film valahol a tökéletesség plazmafelhőjében lebeg egy másik panteonban, nem igazán erőltettem a regény olvasását egészen mostanáig. A cselekmény már nem okozott meglepetéseket, így az alábbiakra jutottam:

A Solaris nevű bolygó egy ikercsillag körül szabálytalanul keringő égitest, kutatása pedig hosszú évtizedekre tekint vissza. Az ottani kutatóbázisra érkező pszichológus-kutató a regény elbeszélője, aki igen hamar szembesül az ott uralkodó káosszal. A sokat kutatott, de valójában megismerhetetlen, bolygófelszínt borító óceán furcsa dolgokat művel a bázis kutatóinak elméjével, és ezt rövidesen az elbeszélő is megtapasztalja.

A Solaris nem egy jól összerakott regény, ami a dramaturgiát illeti. A technikailag kissé elnagyolt, de parafaktorát tekintve igen erős kezdés után szép lassan filozofikus-lélektani regény lesz a sztoriból, csak éppen mélyebb lélektani ábrázolás nélkül. A cselekményt időnként megszakítják hosszabb és kissé száraz részek a szolarisztika történetéből, amely a sztori tudománytörténeti és -filozófiai oldalát hivatott erősíteni. Össze is jön neki, viszont a végére mindez valamiféle teológiai végkövetkeztetésbe torkollik, melynek létrejötte pszichológiailag érthető, ám nem következetes. Ha az ember a világ értelmezésekor emberi léptékben és mintákban gondolkodik (ez sokszor előkerül a regényben), és mindez a bolygó tekintetében irrelevánsnak bizonyul, akkor az (igaz, nem antropomorf) istenkép, mely ember alkotta gondolat és emberi igényekre épült, szintén irreleváns. Ugyanakkor a főhős értelmezési csődjére csakis irracionális válasz adható.

Az értekező részekkel sokkal inkább az a probléma, hogy olyan érzelmi-lelki szinten zajló cselekményt szakít meg önkényes helyeken és igen hosszú időre, hogy az feszültség, amely a nézőben ott munkál már az elejétől, kissé lelohad. A tudománytörténeti vonatkozáson túl a kutatók beszélgetései nagyobbrészt lételméleti kérdések és zavaros, töredékes mondatok soraként jelennek meg, és nem túl erősek. Leginkább azért, mert nem érezzük a motivációt mögöttük.

Az elbeszélőre irányuló elmejáték terméke a férfi tudatalattijának legmélyebb bugyrából előásott emlék manifesztációja. Ha ilyen pszichoanalitikus alapra építjük a szöveget, az egyrészt szinte ordít a magyarázatért, másrészt nem elégszünk meg mindenféle zavaros belsőmonológ-töredékekkel. A zavart lelkiállapot ábrázolása viszont legalább elég erős.

Érteni vélem, miért szeretik ezt a regényt annyira, ha a filmtől el is tekintünk. Az ismeretlentől és megfejthetetlentől való félelem és a mellette jelen lévő csodálat végig ott lebeg a szövegben. A leírások, mind a bolygóé, mind a szereplőké, csodálatosak. Megértettem én, miért szent tehén ez a könyv, és most csöndesen visszavonulok elgondolkodni azon, hogy mítoszrombolni kívántam egy olyan posztban, amelynek az elején kritikátlanul rajongok egy filmért, amely ebből a könyvből készült.

 

Advertisements