Címkék

, , , , ,

bookclub_coverSzent tehenek c. sorozatunkban ma, idén utoljára ifjabb Walter M. Miller regényével foglalkozom. Egy ideje már várólistás volt, de a bloggeres karácsonyozáson megkaptam ajándékba. Eleve nem valamiféle habkönnyű oldschool scifire számítottam, de ez a könyv most eléggé nagyot rúgott rajtam. Talán ha nem kapkodok ennyire, bele is írhattam volna az évértékelőbe. Bele is írom.

A három, egymástól időben több évszázadnyira játsztódó történetben, melyek a regényt alkotják, egy szerzetesrend történetét és a külvilággal való érintkezéseit és annak hatásait ismerhetjük meg. Látszólag nem túl izgis, ugye. A sztori a 26. században indul, és hamar világos lesz, hogy a 20. század közepe tájékán bekövetkező, szinte mindent elpusztító atomháború következményeként a világ arca kissé megváltozott, a kultúra és tudomány emlékeit pedig a Leibowitz-rend őrzi és hagyományozza az utókorra. Az egyházi latinnal bőségesen megtűzdelt szöveg az emberi társadalom (újra)fejlődésének három állomását meséli el a rend szemszögéből.

A hidegháború hatását nem nehéz észrevenni a könyvön. (Miller megjárta a második világháborút, amely hozott magával némi finom poszttraumás stressz-szindrómát is.) Bár a kubai rakétaválság még odébb volt, mikor a három történetből összerakta a regényt, Hiroshima tanulsága és az atomháború fenyegetése ott volt a levegőben. A regény szerint az atomháború által legyalult földön a katolikus egyház és szerzetesrendjei őrzik meg a megőrizendőt. A remek fekete humorral rendelkező elbeszélő nem bánik kesztyűs kézzel szereplőivel, akik a történelem jelentéktelen bábjaiként közreműködnek annak kerekének újrafordultában.

A három sztori a kultúrák fejlődésének három állomását, a barbár kort, a reneszánszt és a pusztulás korát jelenítik meg a távoli jövőben a történelem ciklikus felfogására építve. Ebben a hármasságban az egyház megőrző erőként lép föl, kezdetben mint a kultúra egyedüli letéteményese és őrzője, a későbbiekben az államhatalommal szemben álló, a fejlődést támogató de józanul visszatartó erő, míg végül szembekerül a társadalmi erkölccsel és a tudomány világával, mely megismételni látszik a történelemben már korábban elkövetett hibákat, és az egyház valamiféle konzervatív, maradi, hátráltató tényezőnek tűnik. Ugyanakkor ez az egyház lesz az, mely az emberiség örökségét őrzi a későbbiekben is. Közben pedig keselyűk újabb és újabb nemzedékei nőnek fel a holtak húsán.

Érdekes, hogy bár a történetek egy meglehetősen izolált egyházi csoport tagjai szempontjából kerülnek elbeszélésre, az utolsó történetet leszámítva a szereplők és gondolkodásuk is elég profán. Csak az utolsó sztoriban villan fel a transzcendencia Rachel alakjában. A magasabb történelmi érdekek mellett mélyen emberi kérdésként az eutanázia is felbukkan, részben vallási, részben humanista problémaként. Bár én személy szerint eutanáziapárti vagyok, a szenvedés vállalása a történetben az egyik utolsó emberi értéknek bizonyul.

Megrázó, pesszimista, ugyanakkor okos humorral megírt, éleslátó regény ez, mindenképpen hosszú ideig emlékezni fogok rá.

Reklámok