Címkék

, , , ,

09Mikor ezt a posztot elkezdem – így, jelen időben -, arra gondolok, hogy ma este én bizony sört fogok inni szellemi partnernőmmel, a másik asszimilánssal, talán Houellebecqről fogunk beszélgetni, és a bölcsészkultúra proletárjaiként megmerítkezünk majd a minket éltető rosszmájúság szénfekete habfürdőjében. De lehet, hogy elmesélem majd neki, hogy milyen kurvajó könyvet olvasok most a Cserna-Szabótól. (Nem meséltem el végül.)

Igazság szerint egészen zaklatott vagyok most, amikor ezt a posztot elkezdem. Nem pusztán azért, mert két év óta először szinte kínzó késztetést érzek arra, hogy ismét felcsapjam a szinte teljes Krúdy-sorozatom valamelyik kötetét, hanem azért is, mert engem azzal lehet a legjobban megvenni, ha az irodalomról jól írnak. A jól itt nem feltétlenül a szakmailag-elméletileg helytállót, todományosan megkérdőjelezhetetlent és bölcsészdoktorilag sokatmondót jelenti, hanem az irodalmi élmény, éleslátás és életközeliség hármasságát.

Nem mondom, hogy minden darabja tökéletes ennek a sokféle műfajú tárca/novelláskötetnek, és igazság szerint refluxot kapok az ún. irodalmi tisztelgéstől általában, főleg, ha a tisztelgő a szerző stílusához nyúl eszközeiért. Lásd: a Krúdy-szakirodalom 90 százaléka. Néhány darabja kifejezetten közömbös, néhányat viszont virtuálisan bekönyvjelzőztem magamnak a tutira bekövetkező újraolvasáshoz.

Helyenként arra is gondoltam, hogy én ezzel a fickóval – nyilván teljesen hipotetikusan – tudnék mit kezdeni, majd meggondoltam, merthogy nem bírom ezt a fajta magasztos férfiromantikát. A cinizmus cseppet sem diszkrét bája körüllengi alakomat, és eleve kiolt mindenféle szépszavas ömlengés iránti vonzalmat. De azt nagyon bírom, ha az asztalra bassza az irodalomról való beszéd félig üres, félig teli söröskorsóját, csak úgy egyszerűen, szépítés nélkül.

Az írások a kötet vége felé egyre dühösebbek és egyre súlyosabbak lesznek; az első harmad kedélyeskedő gasztro-filozofálgatását ekkorra felváltja az emberiségostora-hang. Az utolsó írás egyébként Beckettről szól, de nem sokkal előzi meg a Himnuszról szóló szöveg, amelyet talán kissé túlzónak érzek, de csak a megfelelő érvek hiánya miatt. Most reggel van, az ablakon besüt a nap, megettem a kis narancsos müzlimet. A könyv utolsó tizedét még éjjel olvastam el, a sörözésből hazatérve. A kedvenceim voltak:

  • Minden, amiben Rabelais-ről volt szó (Fejjel előre, bele a vízbe!, Aki lop, nem szop) – örök rajongásom tárgya, bocsánat.
  • Lángocska tűzforró ágya (Boccaccioról)
  • Tarka hányás (Füst Milánról)
  • Tótágas a trónuson (a Don Quijotéról)
  • Skandalum (Don Juan és Capek)
  • Mór a dobozban (Jókairól)

Mindennek a végén pedig ott van, hogy a magaskultúráról meg szépirodalomról csak bizonyos, durva megfogalmazástól mentes és az intellektuális ember kívánatos tulajdonságairól tanúbizonyságot tévő módon illik nyilatkozni ugye. Legalábbis úgy hallottam. Nekem tetszik az, hogy ebben a könyvben az irodalom szent, de nem érinthetetlen, a szöveg annak történetéről ha nem is szakmailag, de emberileg jól szól, és egészében pedig nem kíván irodalomszemléletünk megváltója lenni. Puszi a szerzőnek, remek volt.

Advertisements