Címkék

, , ,

elephant_skin_16052163_by_stockproject1-d37himuOké, felejtsük el, hogy az életben nem hallottam volt Niels Fredrik Dahlról, ha nem Linn Ullmann férje. Én tényleg csak reménykedtem benne, hogy nem  csak író, hanem jó író is. És én tényleg reméltem, hogy az író feltételezi majd rólam, személyesen rólam persze, hogy elég okos vagyok ahhoz, hogy ne kelljen mindent elmondania – még akkor sem, ha ez a főhős lelkének megkönnyebbülését hozza.

Norvégia, elhanyagoló, depressziós szülők, sodródó gyerekek, furcsa, magányos emberek. A narrátor már rögtön az elején világossá teszi, hogy az általa elbeszélt kicsi Vilgot, önmaga, nem azonos a maival. Ez a dichotómia elsőre könnyen feloldható az elbeszélői gesztusok ismeretében (az elbeszélt szereplő még akkor sem egyezhet meg az elbeszélővel, ha elvileg ugyanaz a személy). Nos, tévedtem, mert ennél a megoldás sokkal egyszerűbb. Valami rossz történt, ezért nem ugyanaz. Csak én bonyolítom túl.

A narrátor többnyire E/3-ban nyilatkozik gyermek önmagáról. A cselekmény mozaikos és nem időrendi, inkább felvillanó emlékképek, amelyek azért mégiscsak fel vannak fűzve egy bizonyos délután/este történetére, amikor “úton volt egy baráthoz”. A kicsi Vilgot sajátosan interpretálja egyáltalán nem biztonságos környezete történéseit. Ő maga bizakodó, kedves, szeretetteljes. Aztán a felnőtt Vilgot már nem az.

Nem igazán látszik, hogy a felnőtt Vilgot különösképpen értelmezné története hőse/önmaga tapasztalatait, inkább csak elbeszél és benyomásokat rögzít. Ilyen értelemben voltaképpen a visszatekintő narráció kissé fölösleges, illetve annak a célnak látszik alárendelve, amelyre az egész sztori kifut: hogy mi történt vele, amiért ilyen felnőtté vált, de maga a miért kimerül egy igen egyszerűen összefoglalható okfejtésben.

A felnőtt szál, a jelenbéli, a freak/cirkuszi látványosság toposzára épül. A fogságban tartott szenvedő elefánt nagyon nyilvánvalóan a főhősben elnyomott traumát jelenti, a szabadon engedés gesztusa pedig a történet ki/elmondását hivatott képpé formálni. És igen, már a könyv közepénél vagy kétharmadánál lehetett tudni, mi történik majd. De ne rágják már meg nekem a falatot, megy az egyedül is. A tanulság egyébként az volna, hogy az elhanyagolt gyerekek pedofilok karjába vetik magukat szeretetlenségükben? Mindezek ellenére ez nem egy rossz könyv. Igazi értékét adja az ábrázolásmódok és nézőpontok sokfélesége adja. Niels Fredrik tud írni, de sokkal elegánsabb lett volna szerintem, ha nem mesél el a végén mindent.

Advertisements