Címkék

, ,

ImageMinél idősebb vagyok, annál rosszabbul viselem a tömeget, annál finnyásabb vagyok, annál kevésbé rajongok, és a tanári lét sem segít különösképpen akkor, mikor a látni vágyott (külföldi) zenekarok hétköznap koncerteznek a városban. Kikopnak az életemből ezek az éjszakák, már nem merem meginni a következő sört, a buli végével pedig leginkább az éjszakai busz menetrendje érdekel.

Pár éve, mikor tanár lettem, egy barátom közölte, hogy kispolgár vagyok. Épp a Szigetre sétáltunk – az volt egyébként az egyetlen alkalom, mikor ott fesztválon jártam – és ugyanazon zenekar miatt mentem oda, mint tegnap.

Volt még 2008-ban egy szeszekkel és zenével terhes éjszaka az akkor még Wigwamnak hívott klubban, ahol kamaszkorom egyik kedvenc zenekara ugráló-sikoltozó tinit csinált belőlem újra. Bár alapvetően nem szoktak érdekelni a zenészek, oldalamon a kedves arcú gitárossal a backstage kanapéján darvadozva azon gondolkodtam, mit is tudnék angolul elmondani abból, amit jelentett nekem az, amit csináltak, úgy, hogy már magyarul sem különösebben beszéltem jól. Az összes haverom engem keresett a klubban, én pedig megkérdeztem a gitárostól, hány éves, majd rettenetesen nevetve közöltem, hogy öregebb, mint apukám, aztán rohantam is a többiekhez, de még a kapuban kaptam egy nagy ölelést, hogy de tök aranyos vagy, és szia. Aztán leveleztünk egy rövidet, és beírtam a nagykönyvbe, hogy SZTORI.

Amikor két évvel később lekispolgározott jézusszakállú barátom, újra az első sorban voltam, a sör megdrágult, a nap pedig még nem ment le teljesen. Kinevettek persze, hogy ugyanmár, hogy ismert volna meg.

Tegnap este az első sorban álltam, ugyanott, mint hat évvel ezelőtt. Egy sört ittam, a hajam azóta már nem szőke, a gitáros pedig megőszült, és kikerekedett az arca. A koncert után, mikor már kabátban nyomultunk kifelé az éjszakaihoz, odajött hozzám, hogy szia mizu, emlékszel-e rám. Most sem tudtam beszélgetni – pedig ma már sokkal jobban tudok angolul – a vigyortól. Nem gondoltam, hogy te emlékszel rám, mondtam én. Hát lehet elfelejteni? Ölelés, puszi, fagyhalál a megállóban.

Valamiért nincsenek már nagy sztorik, vagy ha vannak is, elmúlnak annyira nagyok lenni. Az ismétlés meg nem lehetséges, Kierkegaard is megírta. Jövő ilyenkor már a harmincadik évet fogom tolni, és szomorú kispolgár lettem valóban, aki sötétben kel hajnalonta. De azért ez most nagyon jól esett a lelkemnek.

Reklámok