Címkék

, , ,

the-sparrowAdott egy regény, mondjuk azt, hogy scifi és szenvedéstörténet. Adott egy vallás, legyen bármilyen, amelyik bízik istene jóakaratában. Adott egy téma, mégpedig az, hogy a szenvedés irracionalitását még a hit sem képes mindig feltétlenül oldani. Adott néhány helyszín, illetve két, egymással párhuzamosan futó, fejezetenként egymást többnyire váltogató elbeszélés, amelyek végeredményében a sztorit és utóéletét képezik. És adott kérdés: mivégre?

Nem tudom eldönteni, tetszett-e ez a könyv. Kellemes, meleg, otthonos szöveg volt, amelyet szerettem olvasni. Van egy halom tényleg szerethető szereplője, csillogó szemek, jó kaják, kellő lélektani megalapozottság. Érdekelt, mi lesz velük (bár tulajdonképpen sejtettem), izgalmas volt az idegen faj megismerése. Az elég egyszerű narráció, melyben a szereplőket leginkább a társak szemszögén keresztül láthattuk, és a változó színvonalú, a kedélyes és kedélyeskedő között hullámzó párbeszédek sem zavartak.

Ez egy nagyon idealista könyv, több értelemben is. A minden esetben a szereplők kedve és szükségletei szerint alakuló körülmények, melyeket azok a gondviselés és Isteni akarat eredményeként fognak fel, szinte akadálymentessé teszi a karakterek útját a gyorsan lecsapott, illetve hiányosan elbeszélt lezárásig. Az utóbbi persze érthető, hiszen az egyetlen túlélő traumájáról van szó. Az Isten arcát meglátó, benne bízó főszereplő hite meginog, hiszen annak közmondásos (hím)vesszeje igen komoly lelki és testi szenvedést mért rá, és ehhez társul az okkal vagy ok nélkül hordozott bűntudat. A trauma elbeszélésével, melyet az egyház képviselői a máshonnan már jól ismert, bevált katolikus módszerekkel érnek el, valamiféle megváltás következik be, az utolsó oldalak pedig valamiféle pozitív lehetőség irányába mutatnak.

Értem én, hogy a hit az mindig irracionális, de azt nem hiszem el, hogy egy Naprendszeren is átívelő galaktikus szopás után is megmarad.

Míg idáig eljutunk, a jelenbéli/utóéletes szál, de maga a főszereplő is szinte csöpög a szentimentalizmus szenvedő karaktereinek, Oliver Twist-i és a klasszikus (társadalmi) kitörtéstörténetek és az ágostoni vívódás eleggyé keveredő szirupjától. Ez az érzelgősség annyira átitatja a főszereplő alakját ezekben a fejezetekben, hogy a végén feltettem magamnak a kérdést: biztosan szükség volt ahhoz egy science fiction regényre, hogy ezt megírja valaki? Vagy pont ez lenne az, amely az Istentől elhagyatottság barokkos félgiccsét emészthetőbbé és a fentebb emlegetett módon jól olvashatóvá teszi? Vagy nincs szívem, és a bölcsészek szénfekete cinizmusától áthatva látom pátosznak a fenséget?

Reklámok