Címkék

, , ,

???????????????????????????????Ismerem ezeket a falvakat. A környékünk falvaiban mindenütt van Görbe utca, mindenütt ott laknak Tar Sándor figurái. Minden utcában ott vannak ezek a házak, minden faluban ott van Béla, az akácfa, mögötte meg a kocsma.

Halogattam ezt a könyvet már egy ideje. Tar Sándorral akkor kezdődött a kapcsolatom, mikor valamelyik modernes vizsgára kellett tőle olvasnunk, ha jól emlékszem, A 6714-es személyt és a Minden messze vant. Egyrészt elájultam tőle, másrészt annyira belém égett néhány történet, hogy később is félve nyúltam hozzá. A mi utcánk volt az utolsó könyve, amit még nem olvastam.

Bár a kötetben nagy a sötétség, minden novellája fénylik. Ez a tényleg Isten háta mögött, ez a vég, mindenféle értelemben. A történetek a hajdú-bihari falu végén élő utolsók életét villantják föl a rendszerváltást megelőző és követő évekből. A nyomor országa ez, a szegénység, mellőzöttség, leépülés benőtte már a házakat, de azok lakóit is. A történetekből kibomló tér zárt, és bár a közösség újabb tagokkal bővül, innen élve senki ki nem megy. A betolakodókat, mint például a patkányfogó embert, kilöki az utca. Az itt élők bizonyos értelemben testvériséget alkotnak, egymást többnyire elfogadják és segítik.

Ha nem is istenarcúak ezek az emberek, akkor is legalább emberarcúak. A közhelyszótár azt írná: esendőek. Szerintem inkább elesettek, olyanok, akikkel szemben, ha van Isten, igen tisztességtelenül járt el, mint ahogyan azt Vida bácsi is megfogalmazza a tiszteletessel folytatott beszélgetésében. Az itt élő emberek így Istentől elhagyatva egymással legalább emberségesek, amennyire képesek azok lenni. Egzisztenciális értelemben a végsőkig feszített életekkel szembesülünk olvasáskor, a létből tényleg kitaszítottakkal, szívekkel a semmi ágain.

A mikszáthos benyomásokat keltő elbeszélő kiléte titok, de a közösség tagja, aki a saját benyomásain túl a többiek életét is jól ismeri. Ha a narráció külső szempontú volna, mint ahogyan a Tar-novellák jelentős részében, az elidegenítően hatna – ám itt nem erre van szükség. Az egyetlen szereplő, akinek benyomásai valamelyest objektívnak mondhatók, az Végső Márton tiszteletes. Tőle származik a sokat idézett mondat: “Ezeket? Isten? A saját képére?” Nagyon fontos dolgot fogalmaz meg ezzel, és nézőpontja valamilyen értelemben a csúcspontokon (már amennyiben van ilyen) kulcsfontosságú lesz. A tiszteletes mondata megtévesztő lehet. Egyrészt kritikája ez az embereknek, másrészt magának az Istennek. A második lehetőség szerint nem ezekkel az emberekkel van baj, hanem vele; ha a saját képére teremtette őket, akkor van oka a lelkiismeret-furdalásra, mert az ő arca is mocsokban fürdik.

A kötet első felében a Madártávlat c. fejezet előtt a kötet alapvető szereplőivel találkozunk. Ebben az előbb említett áttekintő fejezetben képet ad a nagy egészről, majd a hátralévő részekben ráközelít egy-egy alakra vagy eseményre. A kötet második felére változik a novellák hangneme is, sokkal tragikusabbak lesznek, és mintha megszaporodnának a szimbólumok. Ezek közül is kiemelkedik szerintem a Vida bácsi fiának haláláról szóló rész. A zárókép az “életem” feliratú pénzérme-medállal olyan hirtelen csapja le a könyv végét, hogy először nem is értettem, a következő oldalon miért a kiadói információk szerepelnek.

Advertisements