Címkék

, , ,

Train-snowMég sosem olvastam Murakamit. A nagyon népszerű szerzők gyanúsak. Ugyanakkor mivel Isolde is szerette, és nincs benne semmi mágikus, ezt választottam. A fejemben a könyv összefolyt Makoto Shinkai animéivel, mert a motívumok igen hasonlóak. Gyermekkori barátság, ebből alakuló szerelem, háromszögek, vonatok, meg a lassú eltávolodás az életből. (A fenti kép a 5 centimeters per second c. filmből való.)

Reggel a buszon ülve fejeztem be, éppen jött föl a nap, és nagyon sok mindenre gondoltam. Egyrészt arra, hogy szeretem az ilyen lassú könyveket. Másrészt arra, hogy ez a Japán számomra tökéletesen idegen. Harmadrészt pedig arra, hogy talán nem a kulturális különbség miatt nem bírtam megérteni, mi motiválja a szereplőket.

A történet egy 20 év körüli srác életének két évét mutatja be. Állítólag a Murakami-hősök magányosak, ő is az. A könyv első oldalai alapján a regény egy visszaemlékezés. Az aprólékos, az évek távlatából is részletes narráció inkább csak leír, mint reflektál. Képei fantasztikusak, engem viszont rettentően zavar, hogy a szereplők, de még a főhős is egyszerűen szubjektum nélkülinek tűnnek. Az önmagán kívül állókat elsősorban testekként fogja meg, önmagát is félig kívülről szemléli. Épp ezért nem hogy a többiek, de a saját reakcióit sem értelmezi, cselekedetei mögött sokszor nem látszik a motiváció, vagy bevallottan nincs is.

Emiatt az esztétikai felfogás miatt (“Én Naokót veszítettem el! Gyönyörű teste végképp eltűnt erről a világról.”) a hősök igen gyakran etikai megfontolásokat semmibe véve tesznek dolgokat, és rettentő önzően viselkednek. Az odaadás egy pillanat alatt jön, aztán megy, és a “szerelmes vagyok beléd”-nek nincsenek előzményei a nagymonológban. Az “örökké emlékezz rám” olyan elvárásokat támaszt a másikkal szemben, melyekkel nem tudok egyetérteni. Amennyire érzékeny ez a könyv bizonyos értelemben, annyira érzéketlen egy másikban.

A regény nyelve esetén valami sokkal különlegesebbre számítottam, és most már azt is értem, miért mondta az emberem, hogy nyugodtan olvassam angolul, mert nem nehéz. Szimbolikája meglehetősen egyszerű, a mindent elnyelő mély, sötét kúttól kezdve a hegyekben búvó szanatóriumig. Irodalmi és zenei utalásokban is gazdag a szöveg, de többnyire inkább csak említés szintjén vagy néha hivatkozási pontként, mintsem értelmezési lehetőségként. Hogy őszinte legyek, nem győzött meg arról, hogy kézbe vegyem a következő regényt.

Advertisements