Címkék

, , ,

001_kreativeAz eddig olvasottak alapján szerintem a szerzőnek sokkal jobban áll a novella, mint a regény. A megjelenésekben visszafelé haladva ismerkedem Cserna-Szabóval. A Halálcsillag, az utolsó kötet tetszett eddig legkevésbé. De ezért ez nem olyan, mint a metálzenekarok, hogy a demón még jók voltak, aztán elkurvultak.

A Félelem és reszketés Nagyhályogon 15 novelláját többen valamiféle Puszibolt-előzménynek tekintik, és ebben lehet is valami, ha arra gondolunk, hogy egy térben kissé nagyvonalúan, valahol az Alföldön elhelyezett faluról vagy városkáról van szó, és több évtizedet ölelnek fel a történetek, melyekből valamiféle “helyi mitológia” áll össze a végére. Az utóbbi szempontot figyelembe véve a Nagyhályog sokkal inkább nyúl az archetípustár mélyére, mint a Puszibolt, amely az összehasonlításból inkább helytörténetként vagy krónikaként kerül ki.

A novellák egy része parafrázis valamilyen értelemben. A kölök például Oidipusz történetét, a Juliska és Jancsi az ismert Grimm-mesét állítja feje tetejére, a Kék Hold egyszerre emlékeztet valamiféle Münchausen-sztorira és forgatja ki a kék madár szimbolikáját. A hazatérésről bármelyik ördög eszén túljárós sztori, a I.M.P.S.-ről  pedig Pistoli alakja ugrik be. És ott van maga a kötetcím is.

Bár a sztorik önmagukban nagyon sötétek, szereplőik pedig már-már a fantasztikum határát súrolva műveltek, a világ rendje általában helyreáll a végére, persze kisebb-nagyobb áldozatok fejében, legyen az a szereplő saját vagy egy hozzátartozójának halála, csonkítás vagy metamorfózis. Mindez persze azt a benyomást kelti, hogy a boldogulás abban a létmódban, amelyben vannak, nem lehetséges. Ez alól kivétel a Keménykalap és Krumpliorr sztorija – mindig is utáltam a bohócokat.

Mindegyik történetben akad egy jó adag metafizika, és hangneme kevésbé megengedő, mint a Puszibolt esetében, de ez olyan szerencsésen társul a groteszkkel és az abszurddal, hogy nem feltétlenül akarunk a nyeles borotváért nyúlni olvasás közben.

Advertisements