Címkék

, , ,

screen-shot-2013-06-22-at-8-39-02-amMindenki, akinek vannak bálványai – legalábbis azt hiszem, a legtöbben – félve nyúlnak (ön)életrajzokhoz. Szembesülni azzal, hogy az imádott alak esetleg egy ütnivaló faszfej, rossz érzés. Általában nem is szoktak érdekelni az általam csodált emberek életének személyes részletei. A Laterna magicával azonban tartoztam magamnak. Eredetileg úgy gondoltam, ez a poszt egy levél lesz a szerzőnek, de meggondoltam magam; az én személyes ügyeim sem érdekelnek senkit.

Szóval Ingmar Bergman egy beteges, furcsa kisfiúból érzelmi sérült, megállapodni képtelen, szorongó felnőtt lett. A szorongás alapérzése, mely minden filmjének minden kockáján ott van, ott van e könyv minden sorában. A memoárokat hajlamosak vagyunk úgy felfogni, hogy végre napfényre kerül az igazság, lehull a lepel, meg más efféle baromságok; ez ugyanis végképp nem mondható el semmiféle ilyen jellegű műről. Beszélnünk tehát csakis az elbeszélő nézőpontjáról szabad, illetve lehet.

Bergman nézőpontjából ez a világ még akkor is egy nagy, bűzlő siralomvölgy, ha ő sokak szemében fényes pont volt benne. A folyamatos önkritika/önreflexió helyenként kegyetlenkedésbe csap át önmagával szemben, máshol azonban felülkerekedik a panasz és az önsajnálat. Mindezek mellett nagyon érdekes még az etikai (ön)reflexió hiánya. Nézőpontja inkább rögzít, mint értékel. Az egymástól időben távoli események egymás mellé helyezésével azonban mégiscsak belekényszeríti az olvasót egy általa választott olvasatba. Ez a végére ugyan széthullik, hiszen a szülőkről szóló utolsó oldalak a túlságosan személyes régiókba visznek ahhoz képest, amennyire analitikusan vitte végig az előzőeket.

A színházra és filmre vonatkozó eszmefuttatások komoly plusz értéket adnak hozzá a már informatíve is érdekes szöveghez – már ha az olvasót eleve érdekli, de ezt most mondanom sem kellett volna. Szeretem Bergman éleslátását és módszerességét mind íróként, mind rendezőként. Bár ő maga Tarkovszkijt tartja a legnagyobbnak (saját generációjából), én magam meg Bergmant. Minden filmje olyan dolgokat jár körbe, melyekkel kapcsolatban engem is gyakran kétségek gyötörnek: Isten megközelíthetősége vagy megközelíthetetlensége; a kegyelem állapotának elérése vagy annak lehetlensége; a bűntudat és az egzisztenciális szorongás, ezek kimondhatósága vagy éppen kimondhatatlansága; és végül az emberi közelség mibenléte.

Konklúzió nincs. Bergman saját bevallása szerint rossz író, de erről inkább nem döntenék. Ha leszedjük a művészember és a hűtlen, de erre magyarázatokat gyártó férfi pózait (és persze lenyeljük személyes ítéletünket), egy önmarcangoló, de a lét problémáját megfogni kívánó emberrel találjuk szemben magunkat. Nem mondom, hogy kis munka ez a hámozósdi, de nekem megérte.

Advertisements