Címkék

, , ,

womannaturalredhair

Jónak kell lennie, hát jó is lesz, nem hazudhatnak az érzések, és nem hazudhat az életünk sem. Pék Mária halat rántott, túrós csuszát készített. Majd megcsókolta előbb a homlokát, aztán a két szemét, majd puhán, alig érintve a száját is. Ez lett a vesztünk, mindkettőnk veszte.

Kőrösi Zoltán pillanatnyilag utolsó regénye tavaly jelent meg, emlékeim szerint a Könyvfesztivál környékén, és egyáltalán nem hittem, hogy jó. (/Hamut szór fejére, mert egy előítéletes barom.) Pont olyan főzelékszagú pusztulatnak tűnt, mint kortárs irodalmunkban annyi másik hasonló. Nyilvánosan elnézést kérek, nekem tetszett ez a könyv, és szerencsére a Pesti úti FSzeK komoly készletekkel rendelkezik az életműből.

Az alcím – Család, regény – rögtön el is helyezi nekünk a szöveget az irodalmi hagyomány tágasságában, majd egy másodperc múlva megmerevedik a kisujj a félhang felett ennek a vesszőnek meg a szóköznek köszönhetően. A három generációnyi, egysíkú, és éppen ezért számomra csak félig hiteles nőtörténetet elmesélő regény nem annyira a magyar történelem évtizedeiről mesél, hanem a benne tekergő gyűrűs életek járatairól a nagy büdös magyar sorsban, mely csak kevésbé látszik függeni az éppen aktuális társadalmi-politikai állapotoktól.

Az életesemények ismétlődő ritmusára épülő, gyakorlatilag változatlanságba fulladó történet erős hasonlóságot mutat a címben is megidézett Rozsdatemetővel (amely egyébként az egyik kedvenc könyvem, vagy tízszer olvastam). A férfiak ugyanúgy halnak és élnek, szeretnek és erőszakolnak, a nők sérülnek és bezárkóznak, tűrnek és hanyagolnak.  Ebben a ciklikus változatlanságban marad fenn és hullik szét a család, melynek tagjai (a Rozsdatemetővel ellentétben) mind áldottak és különlegesek, de valamiféle kábultságnak köszönhetően ugyanabba a gödörbe hullanak.

A narráció nagyon finoman fogja meg a múlt napfényszagú békéjét, és úsztatja át a végére napjaink csatornaszagú bénultságába. A három női szereplő közül egyértelműen Kati az, akire “kifut” a történet, hiszen jelöleltlenül bár, de reflektál a különböző elbeszélt eseményekre, és az ő szempontjából neveződnek el a szereplők Nagyanyának, Anyának, Apának. Ez a kevert nézőpont az elején kissé zavaró volt, aztán finomodik, és a végére teljesen el is tűnik.

A szereplők életének legnagyobb bölcsességei mind közhelyesek, mint ahogy sorsuk is bizonyos értelemben az. Kevés alkalom adódik a regényben, amikor egymással vagy másokkal ténylegesen kommunikálnak vagy véleményt nyilvánítanak, nem pedig elidegenítő szentenciákkal próbálnak meg saját életükre vagy másokéra reflektálni. A távolságtartás (akár magukkal szemben is) tehát nem csak a cselekmény, hanem a nyelv szintjén is megjelenik megszólalásaikban.

Hogy ennek a könyvnek hol a helye Kőrösinél, azt nem tudom. Egyébként pont annyira különleges, mint szereplői – csak nehogy érdektelenségbe hulljon. A hasonlóként emlegetett Akvárium nagyobb figyelmet kapott tavaly, majd hosszabb távon kiderül, jogosan-e.

Reklámok