Címkék

, , , ,

free_texture_friday_329-1024x768Nem szeretek ennyire össze-vissza olvasni, mint most. A poszt tárgya, a második Kőrösi-regény sem váratott volna eddig magára, ha nem húz le a munka örvénye – de legalább kijelenthetem, hogy egy nagyszerű első regény megjelenésénél bábáskodom (kiegészítő információ: az első megjelenő regény), és a témazárók sem önmagukat javították ki. Sajnos.

A Szerelmes évek bizonyos értelemben olyan, mint a Magyarka volt, de annál sokkal jobb. Rengeteg a hasonló írói megoldás a két regényben, melyekről még nem döntöttem el, hogy jellegzetes eszköz vagy fantáziátlan önismétlés, de az eredménytől függetlenül Kőrösi rendkívül jól írja a maga ismétlődő ritmusú prózáját, mely ezúttal is a sötét mélybe húz. A kissé közhelyes régenmindenjobbvolt sajnos olyan, hogy bizonyos perspektívából igaznak látszik. A szerelmes évek valamiféle nosztalgiaszagú bölcsességet és életigenlést jelentenek, mely napjainkhoz érve, mint a Magyarkában is, kifakul, megkopik, elrothad. Minél könnyebbé válik a regény családjának élete, annál büdösebb a zokni, annál hamarabb halnak meg az emberek, és annál több bogár mászik elő a gázpalack alól.

A Magyarka nagy közhelyszótára helyett ezúttal a korszakok aktuális dalai és bizonyos költők, írók halálai tagolják behatárolhatóvá a családi időt. Ezek amolyan lapszéli jegyzetként jelennek meg, amelynek még most sem értem a pontos célját, hiszen a szöveg történelmi hitelességét vagy érdekességét nem növelik, ellenben zsigeri tiltakozást képesek kiváltani azokból, akik allergiás reakciókat produkálnak az efféle “posztmodern” szövegmegoldások láttán. Na és a vendégszövegek. Krúdy rozmaringszagú halála, Anna Karenina, miegymás.

A cím gyávaságának értelmezése leginkább nézőpont kérdése; túlélés versus valódi gyávaság. A regény szereplői sokszor nem tudnak vagy nem akarnak tudni arról, ami körölöttük zajlik, mégsem ítélkezhetünk fölöttük. Amolyan ösztönös hívásoknak engedelmeskedve élik túl csendesen azt az utált huszadik századot, melynek vége egy tízemeletes panel előtti tér repedezett betonja. Szegény Sarkadi Imre, szegény Kondor Béla.

Mit lehet még elmondani egy családregényről? Vagy akár erről itt? Hogy mennyire retró, mennyire klassz, mennyire igaz a Wartburg, a vadásztávcső vagy akár a régi tükör a csipkefüggöny mellett? Persze hogy az, az én családom – melynek története már az én történetem – is ugyanilyen valahol. De ugyanakkor hamis az a nosztalgia, melyet ezekkel a megfogható, ugyanolyan, ismétlődő sztorikkal kelthet az érzelmes lelkű olvasóban egy efféle családregény.

Advertisements