Ez itt a századik posztom, helló. A madárevővel egy könyvesboltban kezdtem el szemezni tavaly, és azt hittem, a szerzője német. Nem az. Egyébként (ezt már írtam korábban is), komoly előítéleteim vannak a dél-amerikai és mágikus realistának címkézett szerzőkkel vagy könyvekkel szemben. A madárevő viszont pont annyira tűnt furcsának, hogy levateráztam.
A madárevő egy novelláskötet pár kimondottan erős és néhány elsőre jellegtelenebb novellával, melyek nagyrészt a családi és a szorosabb emberi kapcsolatok világát boncolgatják többnyire egy középosztálybeli argentin narrátor szemszögéből, aki néha felnőtt, néha gyerek, néha E/1, néha pedig objektivitásra törekvő E/3. A gyakran allegorikus történetek leginkább valamiféle krízist vagy traumát helyeznek a középpontba, és erős bennük a veszteség vagy visszafordíthatatlanság érzése.
Nyilván ez a pár novella még kevés ahhoz, hogy átfogó képet adjon napjaink Argentínájáról, de kicsit furcsa volt, hogy a történetek cselekményének színterei szinte kivétel nélkül egy jóléti társadalomban helyezhetőek el, vagy ilyen szempontú maga az elbeszélés.
A poszt címében szereplő groteszk nem csak a jó hangzása miatt került oda, hanem mert gyakran voltak örkényi flashbackjeim a történetek olvasásakor. Bár a kettővel ezelőtti bekezdés alapján úgy tűnhet, hogy a kötet baromi depresszív, most azt mondom, nem, nem az, mert remekül elfedi a fájó pontokat a pátoszt messziről elkerülő narráció.
Kevés szóval 