Címkék

, , ,

gegenschein_above_the_vltAmikor azt kérdeztem valakitől pár hónappal ezelőtt – már nem emlékszem, ki volt az – arról, hogy szerinte szeretném-e Reynoldsot, akkor az illető azt mondta, hogy nem tudja. Én sem tudom, még így olvasás után sem. Az egész könyv annyira megfoghatatlan volt nekem, aki görcsösen kapkod az elméleti plusz után. Itt nem találtam elég fogódzót.

Mikor kicsi voltam, azt képzeltem, hogy a Naprendszer a bolygóival olyan, mint egy halom üveggolyó egy nagy sötét zsákba kötve, melyet egy óriás visz a kezében – ki tudja ugye, mi van a sötét szövet mögött. Ez a történet majdnem pont erről szól. Az elképzelhetetlen tágasságú időben és térben játszódó történet hősei azonosak és mégsem. Egyazon ember klónjai, akik az emberi élet korlátozottságán átlépve kirajzanak a Tejútrendszerbe – mert a világ ugye megismerhető. A szokásos klóntalálkát azonban szétbombázta a titokzatos ellenség, és a későn érkező hősök a család maradékával valahol máshol találkoznak, ahol aztán felgyorsulnak az események, és a közel ismertnek tekintett világról kiderülnek olyan dolgok, melyeket jótékonyan elfedett a feledés, és az is nyilvánvalóvá válik, hogy minden civilizáció, minden létező csak kicsiny üveggolyó egy bazi nagy óriás bazi nagy zsákjában.

A szöveget bizonytalan számú nézőpontkarakter viszi előre, akiknek identitásbeli azonossága kérdéses, hiszen klónok, ám önálló személyiségekké váltak, illetve ott van mellettük a forrás is, az a személy, akiből a többiek…lettek. Halvány utalás ugyan van arra, hogy ki lehet az ő közvetlen folytatása, vagy akár ő maga, de mondjuk azt, hogy három elbeszélőnk van, akik egymást váltogatva a kauzalitás elvénél maradva mesélik el a történetet, illetve annak előzményeit. Bevallom, az előzményszál megzavart annyira, hogy egy egészen más megoldást képzeltem a történet végére, amely vagy nagyon buta lett volna, vagy nagyon meta. Nem jött be. A szálak összegabalyodnak, mindenki más, mint amilyennek sejtettük, de ezt nem találtam el.

A legnagyobb problémám az előzményes elbeszélői szál látszólag allegorikus és a fő cselekményt értelmező mivolta. Ez a félrevezető látszólagosság a végére csalódással töltött el, ugyanis sem a karakter megismeréséhez, sem a cselekményhez nem volt rá igazán szükség, cserébe viszont kellően kizökkentő volt a benne megjelenő, nem annyira jól sikerült fantasy-szál. A másik két narrátor egymás szerelmi partnerei is, és ez klónlétükkel összevetve remek lehetőséget adna egy pszichológiai olvasatra is, ha ez az irány kellően kidolgozott lenne – de megragadunk a szoros lelki köteléknél. Személyiségük azonban nem különbözik annyira, hogy valódi létjogosultsága volna ennek a két szólamnak – hacsak nem a két külön helyszínen játszódó események szemtanújának tekintjük őket.

A vége azonban, az a pont, ahol az ismeretlenbe lépünk, tényleg para. Bár megnyugtató magyarázatokat kapunk rengeteg kérdésre, de rengetegre nem. A regényben ábrázolt poszthumán(?) civilizáció, amely előtt már az Elődök kultúrája elképzelhetetlen technológiai eredményeket tudhatott magáénak, hol helyezkedik el az emberiség történelmében? Az általuk hat év fél millió évesnek nevezett emberi nyelv – csak ennyi ideje létezik ugyanis – hányadik az emberi nyelvek sorában? A törvényszerű Múlás miért nem fogott pont ezen a kultúrán? És így tovább.

Advertisements