Címkék

, , ,

Tracy_Arm_fjord_Sawyer_Glaciernhg

Azt hiszem, nem lesz már ebben az évben olyan könyv, amely ennyire az enyém lesz. Szerintem a lelkem mélyén skandináv vagyok, vagy voltam valamikor. A regény pontosan olyan, amilyen a Jón története lehetett volna, ha nem lett volna rettenetesen lassú és (sajnos számomra kissé) unalmas. Izland fekete hamuval borított sziklái helyett Grönland jeges tengeröblein és mohás szikláin kúszott végig az ember nyomora, és ült rá a reszkető tüdőkre. Olvasásakor egyszerre volt magasztos és alantas, zsírtól fénylő, füstös, fagyott, rohadt, de a szöveg mögül elősugárzott az, ami miatt azt merem mondani, hogy bármennyire is klasszikusan (és már-már anakronisztikusan) kezeli témáját, örülök, hogy a kortárs szépirodalomban tomboló posztmodern viharban megjelenhetett ez a könyv.

Ha a hagyományok felől értelmezzük, A Végtelen-fjord prófétái egy felvilágosodáskori tézisregény és Zola: A három város-ciklusának gyermeke, mely egyszerre forgatja ki magából a vadember-ideát, ad szokatlan szcenárióval képet és kritikát a kolonializmusról, mesél el egy valóságos eseményeken alapuló történetet, és mutatja be egy bűnös-esendő ember útját a szimbolikus tisztítótűzön keresztül a lelki békéig. A változatos narrációjú és időrendiségű szöveget szimbolikusan tagoló tízparancsolat, valamint az előzmények és a koppenhágai tűzvészt elbeszélő fejezetek nem pusztán a világban való létezés erkölcsi és egzisztenciális oldalát taglalják, hanem új szemszögből mutatják be a gyarmatosítás problematikája mellett a vallásos élet ellentmondásosságát is. Maria Magdalene és Habakuk, valamint a misszionárius pap alakja nem teljesen fiktív, és a testiség, valamint a környezet ábrázolása is a naturalista hagyományokat követi.

A regény szereplőalakjain keresztül mutatja be a totális lealjasulás és az erkölcsi-vallási magasztosság lehetőségeit, és ezt a szabadság fogalmának boncolgatására fűzi fel. A sokszor idézett Rousseau-mondat minden fejezetben új értelmet nyer, és a cselekményben előrébb haladva fokozatosan szembekerül a keresztény erkölcsiséggel, amely viszont az ún. pogány életmóddal szemben tűnik értetlennek és érzéketlennek. Ez az ellenmondás különösképp erős a két pap, Falck és Oxbøl alakjában, akik eltérő módon birkóznak (vagy nem birkóznak) meg a társadalmi korlátoktól és kapaszkodóktól mentes léttel, amelyben mindenki azzá válik, ami eredetileg volna.

A könyv, 18. század ide, egyház oda, kimondottan durva, úgyhogy akit taszít a testnedvek, a magzatelhajtó eljárások, kihulló fogak és vérfertőzés olvasása, inkább bele se kezdjen. A kegyetlenkedés azonban szerencsére nem válik öncélúvá, és a mellette megjelenő leírások szépsége-érzékisége megindító.

Végeredményében a vissza a természethez elve győzedelmeskedik, ám közel sem úgy és annyira idálisan, mint ahogyan a happy endre vágyakozó egyszeri olvasó várná. A kultúra és civilizáció szimbolikus pusztulása után, amely már-már egy hagymázas haláltánc-látomásra emlékeztet, az egyetlen megoldás csakis ez lehet, még ha ez a visszatérés nem ígér már semmit sem, amely a boldogságra emlékeztet. A magányt és megtisztulást kereső ember választása végül a mi választásunk is lesz, így a regény nem igazán hagy kérdőjeleket.

Egy kis szubjektív: legutóbbi koppenhágai utunkkor egy kedves norvég idegenvezető lány mesélt a várost többször is a földig romboló tűzvészekről. Csoda, hogy az a város még egyáltalán létezik. A könyv végén található, a korabeli várost ábrázoló sematikus térképet mindenestül bejártuk akkor, és jó érzés volt tudni, hogy vannak azok a terek és utcák, ahol a főhős is megfordul.

Illetve itt van a tökéletes zenei aláfestés a könyvhöz. (Ulver: Svidd Neger OST)

Advertisements