Címkék

, , ,

es02Túl régen olvastam klasszikus irodalmat a magam szórakoztatására ahhoz, hogy be merjem vallani, mennyire. A francia realizmus mindig is a szívem csücske volt, Flaubert sikeresebbik regényét, a Bovarynét többször is olvastam, utoljára talán két éve. A Bovaryné a legtökéletesebb könyvek egyike. Az Érzelmek iskoláját viszont könnyű nem szeretni. Hosszú, tele van korabeli francia aktuálpolitikával, és főhőse van akkora balfasz, hogy nehéz azonosulni vele. A fordító, Gyergyai Albert utószavában viszont azt írja, hogy az Education Sentimentale volt Flaubert kedvence saját művei közül.

Az Érzelmek iskolájának tökéletességét elhomályosíthatja a magyar olvasó számára érdektelen vagy teljesen ismeretlen politikai szál, de még ezen keresztül is látszik az a fordulat, mely nem csak a magánéletben, hanem a közéletben is megmutatkozott az 1850-es évekre: a romantika halott. Az újabb forradalom dicstelenül és prózaian csapódott vissza a regény szereplőire. A nagy vallomások frázisokká válnak a szereplők szájában. Bábfigurákként gyakorolják a gáláns gesztusokat; párbajoznak, de az egyik fél elájul. Szerelmeiket nevetségessé teszi az élet prózaisága. A regény nyelve végtelenül hétköznapi, és végtelenül ironikus önnön érzelemkifejező funkciójával szemben. Az Érzelmek iskolájában senki sem tanul meg semmit, és a heroikus, szívfájdalom okozta halál helyett a kedélyes időskori nosztalgiázgatásba és csalódásba fullad minden.

A hősök bukása nem tragikus és nem valódi. Fréderic a nagy visszatéréskor szembesül csak saját idealizmusával, Rosanette dagadt lesz, a vad lelkű leányól pedig kiderül, hogy csak egy meggondolatlan, buta nő. Mindezek mellett pedig működik Flaubert leírásainak csodája; az elegáns giccsé lesz, majd a romantikus tragédia haláltusájában bekopogtat az ajtón az undor, a csömör és a torz hármasa. Az ún. kosztümös regények rajongói fordulhatnak is a másik irányba, mert a nagy század nosztalgiája helyett csak egy érzelmileg és esztétikailag széthulló világgal találkozhatnak.

Nem értek egyet a fordító azon állításával, hogy Flaubert valójában romantikus figuráival rokonszenvez a törvényszerűen felülkerekedő realisták, a törtetők-talpraesettek kárára. Talán nem annyira kegyetlen velük, mint ahogyan a szentimentalizmus és romantika megkívánta volna. De ebben nem vagyok biztos.

Advertisements