Címkék

, , , ,

the_seaA minimalista irodalom nem kimondottan az én asztalom, én szeretem a szómágiát, a szép nyelvet, és meg lehet venni egy nyelvileg nagyon jó regénnyel, még akkor is, ha a forma-tartalom párosából az utóbbi kicsit gyengébb. (Hazudtam, mert kegyetlenül rámutatok az utóbbi problémára, de nem rossz könyvként fogok emlékezni rá.) A skandinávokról persze nem lehet azt mondani, hogy szószátyárok lennének, és a nyelv lecsupaszítottsága sok esetben a lehető legjobb, ami a történettel történhet. A minimalizmus azonban kemény csávó is, hiszen szinte eszköztelenül, szinte pőrén kell prezentálnia valami olyat, ami elég erős ahhoz, hogy történet lehessen.

Az Úgy, mint azelőtt pont átlépte az élvezeti ingerküszöbömet. Nem esett jól. A novellákban rengeteg közös motívum volt, melyek a változatos sztorik ellenére is kissé egy kaptafára húzták a szövegeket. Ilyen volt a leskelődés-kilesés-kémkedés motívuma, a konfliktusok színterének elhagyása a narrátor-szereplő által, megsemmisítve ezzel a megoldás lehetőségét, a meg nem engedett tárgyra irányuló testi vágy, a mértéktelen alkoholfogyasztás, és diszfunkcionális kapcsolatok általában.

Mennyi minden van ezek mögött a szépség nélküli mondatok mögött. Sok minden. De nem fogom újraolvasni ezt a kötetet; a totális elidegenítés célját megvalósította, de ennyi elég volt; az új Oksanen-kötet már az asztalról mosolyog rám.

Reklámok