Anyu BMV-levese – Dés Mihály: 77 pesti recept

Címkék

77 pesti recept, Corvina, Dés Mihály

A 77 pesti recept olyan hibrid, amelyet nehezen helyeztem el agyam könyvespolcán. A Pesti barokkal összehasonlítani vagy ahhoz mérni semmi értelme. Ugyanis bármennyire anyaregény is, mégsem úgy regény. Ugyanakkor nem is egészen receptkönyv, mert ahhoz túl hosszú és túl személyes az azt a fejezetet megelőző rész, hogy pusztán a személyesség érzetének felkeltése miatt legyen ott. Abban maradtam tehát, hogy (a receptekkel együtt, mert azok hozzátartoznak a Süti-jelenséghez) ez itt egy bensőséges hangú visszaemlékezés egy szülőre, de egyúttal egy legendaképződés, egy metamorfózis története is. Ahogyan a szövegben az anyának erős hajlama van a legendaalkotásra, ugyanúgy alakul át ő maga a történet során legendává, melyet az távolít el végleg a valóság köréből, hogy már nem él. Végleg a családi égbolt egyik csillaga lett, és szövegbe írásával, valamint (egyfajta) hagyatékával a családon kívüli világ elé tárva mindenki kedves ismerőse lehet, lehetne, lehetett volna.

Az elbeszélő fejezetet megelőző tízparancsolat szabálykönyv, de ars poetica is. Az alapok és hozzávalók tisztázása után a történet egy nem tipikus család nem tipikus alakulásáról számol be, mely a szocializmus éveiről való, összeszorított fogú és seggű, pátoszos vagy nosztalgikus beszédmód helyett a család belső életére koncentrál. És vicces, és tényleg olvastatja magát. A könyv vizuális turbója a négyzetrácsos lap (jól van, kockás füzet), melyen a szövegeket kiegészítő, látszólag gyermekkézből származú illusztrációk is vannak. Aztán persze kiderült, hogy gyerek rajzolta őket, de nem gyerek. Hol naiv gyerekrajzok, hol rendszerkritika vagy -elemzés, szövegre reflektáló képek vagy “csak” illusztrációk – de nélkülük kevesebb lenne ez a könyv.

Reklámok

Nem akkora giccs – Eowyn Ivey: A hóleány

Címkék

A hóleány, Eowyn Ivey, fantasy, Gabo

Eowyn Ivey könyvéről egy Hanna-féle sfmagos ismertető kapcsán hallottam először, és csak közepesen keltette fel az érdeklődésemet. A sors úgy hozta, hogy a hosszúhétvégén befejeztem az előző könyvem, és a vonaton hazafelé elkezdtem olvasni ezt. A magyar kiadás borítója valami elképesztő magasságokat üt meg a giccsmérőn, és még csak a regényhez sem illik. A benyomásaim vegyesek a könyvről, mert szépen megírt szövegről van szó, de dramaturgiailag akadnak vele problémák.

A sztori Sznyegurocska meséjének (meg más hasonló típusú történeteknek) az újraírása. A fantasy/mesei szál változó erősségű a szövegben, amolyan búvópatakként van jelen végig, ugyanis Faina, a hóleány létére van hétköznapi és nem hétköznapi magyarázat is. A gyermektelen, de gyermekre vágyó idős házaspár gyermeket teremt magának akaratból-képzeletből, hóból, ahogy tetszik. A mese végét ismerve a nehezen megszerzett és megtartott gyermek sorsa csak egyféle lehet, és ezt Mabel, házaspár nőtagja tudja is. A regény első fele inkább Jack és Mabel története; beilleszkedésükről és kapcsolatukról szól. A könyv második felére a tulajdonképpen alig megismert lányé a főszerep.

A rendkívül erős hangulat sajnos nem tudta felülírni azonban azt a problémát számomra, hogy még ha el is tekintünk a parafrázis-jellegtől, nem világos, Faina-e a titokzatos, misztikus tényező, és a regény Jackről és Mabelről szól, az ő nézőpontjuk érvényesül, és (ön)reflexióikból bomlik ki a mese és sorsuk értelmezése, vagy pedig mindenáron szerelmi történetet kellett kerekíteni a sztoriból. Faina keresztülmegy némi varázstalanításon. Nem az a bajom, hogy nem a fantasztikum dominál majd, hanem az, hogy a hangsúly a (szerintem) lényegesről olyasmire kerül, ami még mindig kvázi ismeretlen. Fejezetek telnek el, melynek a lány áll a középpontjában, mégsem lesz belőle jellem, karakter, személyiség. Mesealak marad, míg a többiek hús-vér emberek. Kidolgozatlansága miatt azt gondolom, jobb lett volna megmaradni az első lehetőségnél. Mivel a történet a mese szerint, annak törvényszerűségeinek mentén alakul, a realista regény és a fantasy-szál ilyen jellegű keveredése nekem furcsa volt.

Alvilágok – Catherynne M. Valente: A lány, aki Tündérföld alá zuhant és a tivornya élére állt

Címkék

A lány aki Tündérföld alá zuhant és a tivornya élére állt, Catherynne M. Valente, Cicero, fantasy

Valente veszélyesen addiktív szerző, ha ifjúsági regényt ír, ha nem.A lány, aki körülhajózta Tündérföldet egy sorozat ígéretes kezdete volt, a Könyvfesztiválra pedig megjelent a folytatás, szintén a Cicero Könyvstúdió gondozásában. Az Ana Juan által jegyzett borítódizájn és a kötet illusztrációi szinte teljesen megegyeznek az eredetivel, maga a szöveg pedig az első kötet narancs-vöröseinél sötétebb színekkel festi meg Szeptember második útját. Mivel az első kötetben Szeptember feláldozza árnyékát, és nélküle tér haza, sejthető volt, hogy ebből még nagy baj lesz. A visszatérés oka, hogy Halloween királynő, főhősnőnk árnyéka Alsó-Tündérföldén átvette az irányítást, és Alávaló alattvalója segítségével varázstalanítja azt a vidéket, melyet az első részben Szeptember körülhajózott. A megoldandó probléma adott, és Szeptembernek sajnos bizonyos okok miatt új segítőtársakra és régi ellenségekre is szüksége van, hogy véghezvigye küldetését.

Az első kötetnél letisztultabb cselekményszövés és a szöveg kisebb mértékben (de még mindig eléggé) burjánzó érzékisége lehetőséget ad egy olyan meta jellegű olvasatnak, melynek középpontjában a kamaszkor kezdete, az apa utáni vágy és a fejlődésnek induló szexualitás, valamint a mese morfológiája (á la Propp) és narratívalehetőségek állnak. Szeptember ugyanis szívet növesztett időközben (melyről az első részből tudhatjuk, hogy a gyerekeknek az még nincsen), és ez rengeteg hibalehetőségre is okot ad. Az egész történetet a vágymágia itatja át, mely Alsó- és Felső-Tündérföldön is erős varázslatnak számít. Szeptember, pontosabban a vele voltaképpen azonos árnyéka önmegvalósít és vágybeteljesít, de ez olyan jellegű áldozatot követel, melyet a szabályokat betartó, lelkiismeretes főhős nem engedhet meg.

A pszichológiai oldal mellett a bölcsészolvasók kedvéért a szöveg meseként önmagára is reflektál, és feltár néhányat az ismertebb narratívatípusokból. A történet egyes fejezeteiben az első kötethez hasonlóan betekintést nyerhetünk a mesevilág működésébe és törvényszerűségeibe, de annál sokkal mélyebben megismerhetjük azt a hóbortos, a hősi és a halk phyzika által. Mindezt Szeptember útja során rengeteg meghökkentő és kreatív epizód egészíti ki, melyek szokatlanságuknál fogva sokáig meg fognak maradni az olvasóban.

Az első kötet tobzódásának elhalványulása nem teszi szegényesebbé a szöveget, sötétebbé azonban igen. Bizonyos értelemben az alvilágban járunk, az árnyékos oldalon. Mivel az Unwritten óta tudjuk, hogy minden történet Orfeusz-történet, itt is egy aláereszkedés történetét olvashatjuk. Allegóriaként vagy tudatregényként olvasva Szeptember alászállása egyfajta belső, jungi-freudi utazás a személyiség mélyére, ahol sokkal alapvetőbb (és zabolátlanabb) vágyak uralkodnak, mint odafent.

Ennek ellenére ez itt egy meseregény, az okosabbik, vonzóbbik és szebbik fajtából, mely a fentiek keltette látszat ellenére saját szabályokat ír, és ezek szerint is működik. Tündérföld jelentős része azonban még mindig feltáratlan marad, mint ahogyan Szeptember személyiségének fejlődése is a homályos jövőbe kanyarog. Rengeteg potenciál van a folytatásokban, Catherynne M. Valente pedig a kortárs fikció egyik legzseniálisabb szerzője. Pont.

Az írás az endless.hu-n is megjelent.