Címkék

, , ,

back-to-the-future-deloreanVége lett a tanévnek, jártunk Párizsban, és újra vidéki lettem. Lesz néhány pótlóposzt, például a Lovasi-könyvről, meg pár nap múlva egy újabb Barzakról, amit még a repülőn kezdtem el olvasni. Feltankoltam recenziósokkal, még júliusban lesz itt róluk szó, meg majd egyszer a KönyvesBlogon is. Az időutazás napját még július elején kezdtem el, és csak papír volta miatt nem vittem magammal az útra.

Mindig izgalmas, ha olyan könyvet olvasol, amelynek ismered a szerzőjét. Egyúttal kellemetlen is, mert mi van, ha rossz. Ez esetben ezt az utóbbi tényezőt kiiktathatjuk, még akkor is, ha szerintem ez a könyv nem nekem íródott. Az időutazás, és az általa felvetett elméleti problémák, valamint annak különböző felfogásai sok írót és filmest foglalkoztattak már. Bevallom, kicsit kevés vagyok a regény ilyen vonalának megítéléséhez, de a maguk keretein belül logikusnak tűnő okfejtések ültek.

Többen kifogásoltak bizonyos “kényelmi megoldásokat”, azaz olyan eszközöket a történetben, mellyel rengeteg felmerülő kérdést le lehet csapni. Ez engem nem zavart, tekintve, hogy nem egy kötetenként 900 oldalas űroperasorozatról beszélünk, ahol bőven van tér ilyenek kifejtésére. Szerintem ennek a sztorinak rosszat is tett volna a háromszáznál sokkal több oldal, merthogy ez egy akcióregény. Itt térnék ki arra, hogy ez nem az én világom, mégis örültem a végén a belezésnek, mert sikerült kilépni a már-már lelkizőssé váló, de ezen felül ártatlan szövegatmoszférából. A történet hősei nem túl összetettek, de valódi dilemmáik vannak. És bár karakterük a legkevésbé sem rózsaszín, az ábrázolás megmarad a mindentudó elbeszélős regények beszédmódjánál, minden “meg van magyarázva”, így nem sok teret hagy az olvasónak a motivációk felfejtésére még a Rebeca-szál esetén sem, pedig azt érezhetően bújtatja jó ideig a szöveg.

A regény olvasása a gyakori helyszín-, idő- és nézőpontváltások miatt tömény élmény lesz, nem könnyen letehető. Ez bók is. A nézőpontfejezeteken belüli kisebb, idő alapján történő tagolást nem értem abban az esetben, ahol nem változik a cselekmény helyszíne és ideje, ugyanakkor ez nagyjából említésre sem méltó nemprobléma. Az egyetlen komoly kritikai megjegyzésem a narráció jelen idejűségére vonatkozik mindkét fő nézőpontkarakter esetében, de az ilyen általában is zavarni szokott a könyvekben: kinek narrál ilyenkor a narrátor? Ha visszaemlékező pozíciót vesz fel az elbeszélő, akkor ott az események, benyomások effektíve elbeszélése történik az olvasó felé. Jobb érzéssel olvasok egy hasonló mértékig belemenős, omnipotens külső elbeszélős történetet, hiszen az is lehetővé tenné a szereplők problémáinak, érzéseinek bemutatását. Ugyanakkor persze pontosan a történet összetett időviszonyai és az egymással párhuzamosan létező én-ek sokasága miatt ad valamiféle autentikusságot a két fő nézőpontkarakternek, tehát minden jól van úgy, ahogy van.

A regény zárlatából egyértelmű, hogy tulajdonképpen egyik nagy probléma sem oldódott meg, a világ végének közeledte pedig pláne nem, és az utoló oldalakkal csak még bonyolultabbá válik, valami nagy disznóság közeledtét vetíve előre. Épp ezért a kissé szájízű, de happynek látszó end mégsem annyira happy. És ami a legjobb: az időutazás globális problémaként való felfogása a megszokott időutazós sztorik szűk kereteinél jóval nagyobb ívű gondolkodásra utal a szerző részéről.

Reklámok