Címkék

, , , ,

Na ez az a könyv, amelyikről semmi okosat nem fogok írni, mert az ilyenekről nem lehet. Szubjektív zenekari sztori, kor- és pályakép, itt-ott önreflexióval. Hogy mennyi Lévai Balázs van ebben a szövegben, nem tudom pontosan. Mindenki, aki írt erről a könyvről, a saját személyes Kispál-történetét írta le. Ezeknek az embereknek jóval több emléke van a Kispálról, mint nekem, aki csak 1985-ben született. De ezért nekem is vannak emlékeim, és most gyorsan be is állok a sorba.

Valójában nem is én voltam kispálos, hanem két barátnőm. Akkori zenehallgatási szokásaim – nagyjából 16 lehettem – a hetvenes évek pszichedelikus és progresszív rockja, a nyolvanas évek magyarjai, és a kilencvenes-kétezres évek (többnyire prog és doom, de más egyéb is) metálja érdekes, és cseppet sem konzisztens keverékeként írható le. Egy korábbi emlékem volt róluk, hogy mikor kijött a Csinibaba, és a mainstream is tudomást vett róluk, azt mondta az unokatesóm, hogy botrányosan hülye zene.

Szóval nem én voltam kispálos, hanem ez a két barátnőm, akik nem is ismerték egymást, egyikük iskolai, másikuk kollégiumi szál volt. De aztán valahogy belegabalyodtam, lemásoltam a kazettákat, és az egyik nyáron kaptam olyan levelet is, amelyiknek a borítékja Kispál-szövegekkel volt teleírva. Rendszerint évente egy Kispál-koncert volt az Ady művházban Diósgyőrben, azon voltunk több egymást követő alkalommal is. Itt találkoztam a fényre csúnyuló fiúval is, szegénnyel, illetve voltam azóta rossz emlékűvé vált pasimmal is egy koncerten, mikor előtte A. barátnőmmel beboroskóláztunk (fúj).

És egy éjszaka, még csak elsős voltam, megszólalt a kolis szobában az ébresztős rádió. Éjfélkor. Lement a Még egyszer, és kikapcsolt. Az ágyon ülve lestem a sötétet. Rajtam kívül senki sem érzékelte ezt, talán álmodtam, de szerintem nem.

Aztán leérettségiztünk, és Budapesten rengeteg alkalmam lehetett volna látni őket, de sosem mentem el egy koncertre sem, talán mert Borsod és Miskolc, meg azok az emberek jobban kötöttek a zenekarhoz, mint maga a zenekar. Párszor láttam őket Hegyalján, részegen, és akkor nagyon jó volt. De talán akkor még épp középiskolás voltam, vagy már épp nem. Aztán egyszer elbaszódott az egész, átdolgozták a számaikat, és minden koncert keserű lett, vagy savanyú épp a sörtől. Egyszer láttam őket félálomban – ez az egyetlen hatás, amit a fű valaha ki tudott váltani belőlem a három alkalomból összesen. Nem vagyok az a típus. Szóval szarok lettek a koncertek, és egyszer csak hallottam, hogy feloszlanak. Nem mentem el a szigetes bulira, utálom a Sziget fesztivált.

Évekig nagyon sok Kispált hallgattam, aztán évekig egyáltalán nem. Két éve vettem elő újra, és most jöttem rá, miről szólnak a szövegek valójában. Már amelyiknek van számomra is felfejthető értelme ugye. Beütött nagyon ez a felnőttkor Lovasinak, nekem is. Néha sírok a Velőrózsákon.

Tehát ennyi. Nem voltam alteros-kispálos csaj, és leginkább a középiskolás éveimet, és a hegyaljás szédelgéseket jelenti a Kispál-életmű. Lovasi későbbi projektjeit nem követtem figyelemmel. Örülök, hogy olvastam ezt a könyvet.

Advertisements