Címkék

, , ,

Fő_utca_2013_07_09_24

Rettentően bizalmatlan vagyok a kortárs magyar írókkal, az első kötetekkel meg pláne. Rosszmájú, előítéletes, sznob irodalmi köröket és irodalmi újságokat utáló, bölcsészproli-imidzsét gondosan ápolgató sznob vagyok, és sokszor van igazam. Állítólag. Ezt a kötetet szintén a KönyvesBlogtól kaptam, és az ott majd megjelenő írás egyáltalán nem lesz azonos az itt következővel.

Szóval az van, hogy ez a könyv jó. Nem egyenletes színvonalú novellák, melyek gyakran ugyanazzal a dramaturgiai fogással élnek, hasonlóan kezdődnek (és sehogyan se végződnek), a többségük mégis működik, és még valamiféle összkép is kialakul, amely persze olyan, amilyen. Leginkább lehangoló, de nem krasznahorkai vagy Tar Sándor-i értelemben, hanem Örkény-módra. A szeretettelen viszonyok, tökölésbe, szarba, semmibe fulladó életek viccesen abszurddá válnak egy-egy apró, meghökkentő ötlettől, és ezért nem elnyiszálni akarod a csuklódat, hanem azt mondod: bazmeg. Persze ez a könnyedség látszólagos, a novellákban bemutatott életmozaikok legalább annyira biztatóak, mint egy Borsod megyei iparváros lakótelepének játszóterén egy félig leszakadt, rozsdás láncú hinta.

A szerző bátran vállalja a szövegben az undorító-faktort, amihez hasonlót Tar Sándor Szürke galambjának nyitójelenetében olvastam, a családi ebédnél, még mielőtt a kiscsaj elkezd vérezni. Ez a zsírszagú panelkonyha- és húgyszagú pesti bevárosi éjszaka-hangulat mégsem a gangon felejtett piros zománcos lábasok világa. Egyrészt eredetibb, másrészt önreflexívebb. A hősök jó része nem a hónalját vakargató proli, hanem értelmiségi, művész, középosztálybeli, felismerik a lelki mocsárvidéket, amelyben élnek, világos számukra emberi kapcsolataik látszatjellege. Így még lehangolóbb az egész.

 

Advertisements