Az alábbi posztom szeptember 21-én született az edzőm kérésére, és egyáltalán nem könyvekkel kapcsolatos. Egyáltalán nem illik ide. De az ember véleménye szerint van annyira (ön)motiváló, hogy igazán kitehetném. Nem tudom. Mindenesetre hogy ne a virtuális asztalfiókban porosodjon, íme. Aki meg személyes információkra éhes velem kapcsolatban (ronda perverzek vagytok), az meg örüljön.

***

Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet. Szembenézek félelmemmel. Hagyom, hogy áthaladjon rajtam, fölöttem. És amikor mögöttem van, utánafordítom belső tekintetemet, követem útját. Amikor a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.

 Mostanában sokat gondoltam erre az idézetre. A Dűnéből való. Van egy karkötőm is, melyre a második mondat van vésve, csak angolul. Megkérdezték már többen, hogy miért pont ez, mottóm ez nekem, vagy csak a geekségfaktor túl magas? Mióta megvan a karkötő, egyre többet gondolok arra, hogy valójában mit is jelent számomra a félelem, vagy éppen annak leküzdése.

Ma, mikor ezt a posztot írom, vagyok 29 éves. Tartós, boldog párkapcsolatban élek. A választott hivatásommal foglalkozom az egyre nagyobb nehézségek ellenére is. Remek családom van, mögöttem egy egészséges, boldog gyermekkor. Van két diplomám, melyeket pont a kiszabott idő alatt szereztem meg jeles eredménnyel. A diákjaim jelentős része szeret vagy kedvel, még ha a tantárgyam hidegen hagyja is. Munkaközösség-vezető vagyok, és megírtam egy helyi tantervet. Szerkesztettem könyvet, nevem az első oldalakon szerepel. Februárban a nulláról kezdtem el az edzést, mára pedig le tudok guggolni (és felállni) 80 kilóval, és 160 kilót tolok ki lábbal. Sajnos nem emlékszem eléggé jól, milyen voltam kezdetben, és ez az örök jelen idejűség megnehezíti a változás mértékének felismerését.

 A szakirodalom perfekcionistának nevezi azt a személyiségtípust, amelybe én is tartozom. Nem mindig könnyű együtt élni ezzel, mint ahogy velem sem. De ez az első dolog, amely sikeressé tesz, és szerintem nem ez a legboldogítóbb életmegoldás, de biztos, hogy a legeredményesebb. Mindig mindennél van jobb. Jobb forma, nagyobb súly, jobb kivitelezés, jobban sikerült étel, hibátlanabb munka, de mindig van még egy lépés is, amely ezek felé visz. Ha pedig képesek vagyunk rá, meg kell lépni azt, ez a kötelességünk magunkkal szemben.

Néha sajnos nehéz belátni az a pályát, azt a fejlődést, amelyet eddig bejártam. Jogos az a gyakran hallott kritika, hogy képtelen vagyok reálisan látni, mire vagyok képes. Ez nem minden területen igaz, a szakmámban vagy szellemiekben például egyáltalán nem. De a teremben a kishitűség néha teljesen megakaszt, és fel sem tűnik, hogy három hét alatt a 10 darab/sorozat állványos lábemelésből 45 lett tegnapra, és akár több is lehetett volna, ha nem hiszem azt, hogy most mindjárt az jön, hogy abbahagyhatom.

 A második az állandó, szüntelen önreflexió. Az arcomat visszaverő tükrök rengetegében gyakran eltévedek, mert nehéz eldönteni, melyik az igazi, és mert elbizonytalanítanak mindent, amit biztosnak gondoltam. De az állandó tükörbe nézés nélkül nem tudhatom azt sem, jó-e az irány, amelyben haladok. Ha hibáztam, megpróbálom helyrehozni azt. Ha helyes volt a lépés, haladhatok tovább. Az edzések közben viszont sajnos gyakran kell emlékeztetni arra, hogy belenézzek a tükörbe, és most nem metaforikus értelemben. Nézd meg a vállaidat, ahogy mozognak, már csíkozódnak, milyen jól fognak kinézni. Nézd már meg, milyen derekad van. Én befelé figyelek általában, és ezek mindig meglepetésként érnek. Nahát, már itt tartanék?

Tulajdonképpen élvezem, hogy jobban nézek ki. Azért annyira még nem nagyon jól, de annyira már igen, hogy ez a sokadik motiváló erő a sorban, amikor néha elképesztően fáradtan megmarkolom a sporttáska fülét otthon. Az önreflexió most azt mondja a fejemben: biztos, hogy annyira jó a helyzet? vagy biztos, hogy nem annyira jó?

 A harmadik az, hogy képes vagyok nem kényszerként, hanem feladatként tekinteni a legtöbb dologra. Diéta? Hozzuk ki a lehetőségekből a legjobbat. Helyettesítsük be, legyen akkor clean az a sült hús vagy az a sütemény. Ha fáradt és szomorú vagyok, és legszívesebben kaparnék magamnak egy gödröt, melybe belefekszem, akkor is elmegyek edzeni. Mert hasznos, mert sikerélményt adhat, és mert nem sajnálhatom magam egy bizonyos pontnál tovább. Volt már elég rossz évem erre. Nem elégedhettem meg azzal sem, hogy egy kemény jellem mellé puha, gyenge testtel áldott meg az ég. Új feladatot adtam magamnak, el kell végezni. A félig főtt étel is szar.

Vannak gyakorlatok, amelyeket szívből utálok. Akár tiltakozhatnék is ellenük, vagy csak simán azt mondhatnám, hogy nem. De végül a legtöbbet megtanultam elvégezni, vagy meg fogom. Mekkora WIN lesz majd, ha rendesen tudok majd húzódzkodni. EPIC, mondta az edző. Egyszer biztosan menni fog.

A negyedik az, hogy nincsenek kibúvók, mert a felelősség elől nem lehet megszökni. Felelős vagyok száznál több diák előrejutásáért, pedagógus vagyok, és sosem hazudok a diákjaimnak. És ilyennek igyekszem maradni a magánéletben is. Ha valaha nem voltam tisztességes, mindig megbántam, és a bűntudat csaholó kutyái jártak a nyomomban éveken keresztül. Az edzés szerintem szintén felelősség, a magunk fizikai valójával és általában önmagunkkal szemben is. Barney azt mondta pár napja, hogy ha azt mondaná, hogy 180 kilóval kell guggolnom, akkor azt is megtenném. Időnként látszani szokott az arcomon, hogy megijedek valamilyen gyakorlattól, van egy pár mumusom. A rémület arckifejezése mögött azonban abban a pillanatban már el is indult a tervezés, mert a legtöbb dolog megvalósítható, és nem sírhatok amiatt, mert nehéz a súly, és nem mondhatok nemet valamire azért, mert félek, hogy nem sikerül. És vissza is kanyarodtunk a nyitó idézetre.

 Az ötödik az, hogy nem bírom elviselni a kudarcot. Ez az első pontból következik. Dacos leszek, és a privát kis belső tengerem hullámzani kezd. Azt a világot ott bent akkor szeretem, ha tiszta, rendezett és egyértelmű. A kudarc egy rohadt nagy kavics a sima vizű tóba dobva, mely sokáig gyűrűzik. Én viszont utálom, ha megzavarják a lelki nyugalmamat az emberek, kövek, kudarcok. Dühös vagyok, ha nem sikerül valami, és gyakran ez a harag lendít tovább addig, hogy a következő sorozat jobban menjen, ha az edzésről van szó.

 A hatodik az alkalmazkodás. Sokan a környezetemben úgy élik meg a mindennapokat, hogy a nehézségektől a vérlázító szartornádóig mindent olyan keményfa lengőajtónak tekintenek, amely csak az ő arcukba csapódik. Minden körülmények és kihívások között lehetséges boldogulni. Még a közoktatásban is, trust me. Az edzés kezdetben nagyon nehéz volt nekem, mert a testemnek és idegrendszeremnek idegen dolgokat kellett megszoknom. És egyszer csak azt vettem észre, hogy nem kapok figyelmeztetést a hülye kéztartás, a rossz fel- és levétel meg más egyebek miatt. Nem mondom, hogy sosem. Csak azt, hogy a testem megtanult dolgokat, és ez számomra óriási eredmény az előző 28 év fényében.

A hetedik, az utolsó pedig az alázat. Rengeteg dologban vagyok jó vagy nagyon jó. De nem mindig vagy mindenben a legjobb. Ez persze elviselhetetlen, mert örök verseny zajlik magammal és másokkal a fejemben. Igen komoly erőfeszítéseket igényel megbeszélni magammal, hogy nem roskad önmagába a galaxis, és nyeli el a világegyetemet a keletkező gigantikus fekete lyuk, ha valami nem ment tökéletesen elsőre. Majd legközelebb fog. Vagy utána. De egyszer biztosan.

 Szóval 29 vagyok ma. Elértem dolgokat. Például megírtam ezt a posztot, pedig nem szeretek ilyen mélységben magamról beszélni. Tegnap este hazafele menet megnéztem a csillagokat, mert Borsodban falun nem akkora még a fényszennyezés, majd mikor lefeküdtem, és egy napnyi agyalás után akkor már tudtam, mi lesz az első szó, amit ma ide leírok. Örültem kicsit, és végigsimítottam az izomláztól sajgó, de napról napra keményebb és feszesebb testrészeimen, mint egy kutya fején, hogy jólvanbuksi, ügyes voltál ma is. A reggel szürkén és szájszagúan érkezik. Felülök az ágyon, kitámolygok a szobából. Kint még félig sötét van, az előszoba tükrében látom meg magam. Nahát, már itt tartanék?

Reklámok