Címkék

, , ,

fire_flames_2-wideHű. Félretettem ezért a könyvért egy másikat. Szinte sosem teszek ilyet. Még hajnal volt, mikor olvasni kezdtem, és mire kivirradt munkába menet, amikorra már teljesen agyonütött a szöveg. Ma délelőtt, a tanáriban ülve fejeztem be, és majdnem leharaptam egy munkatársam fejét, mert hozzám mert szólni az utolsó oldalaknál. Ha mindez nem volna elég árulkodó; szerintem ez a könyv jó.

Rendszerváltás történik a regényben. Romániában, meg a gyermek és felnőttkor határán is. Bár mindent az előbbi határoz meg, a hangsúly az utóbbin van a szövegben, melynek végeredményében sikerül egyensúlyt találni a kettő között; a család története és az ehhez kapcsolódó történelmi vonatkozások a múltban és a jelenben nem tolakodóak, nem erőltetik magukat az olvasóra, éppen csak nem billennek át pátoszba. Ugyanakkor nem is csak díszletekként működnek. A poszt címe egyébként Herta Müller egyik regényére, A róka volt a vadászra utal, még ha a történelmi körülményeken kívül nincs is nagyon sok hasonlóság a két történet közt. De ezek a hangyák a nyakláncban, meg a hangyák itt a regényben.

A görög tragédiák hőseihez hasonlóan a bűn – vagy inkább a bűnösség terhe – itt is öröklődik, a főhősnek olyan terheket kell cipelnie, és olyan múltbéli események miatt érik megpróbáltatások, melyekről nem tehet. Emma mégsem csak elszenvedő alanya ezeknek; bár kezdetben magára veszi őket, és valamely meghatározhatatlan eredetű bűntudattal él, a végére döntést hoz arról, hogy ezeket sem ő, sem más utód nem hordozhatja tovább, legyen akár igazság vagy hazugság a teher gyökere.

A regény ízes-szagos világában időnként elfeledkezünk erről a súlyról. A nagymama mágiája olyan fajta eszképizmust képvisel, amely bizonyos nézőpontból komolytalanná is teheti a szöveg kérdésfeltevését. Ez egyszerre lehet hiba, és teheti vonzóvá is a könyvet. Kritikus pontja lehet az időnként felbukkanó második narratív szál, a nagymama E/2-es elbeszélése, amely szinte az arcunkba tolja azt az olvasatot, miszerint a trauma csak projekció által (“nem velem történt”) elbeszélhető. Ennél sokkal finomabb megoldást jelent az elsődleges elbeszélőnél időről időre visszatérő “akartam mondani, de hallgattam”.

Nem tudom eldönteni, a szöveg erőssége-e vagy gyengéje az a tény, hogy egy kissé idealizált kamaszlány-főhősnő nézőpontján és problémáin keresztül jutunk el a regény megoldásáig. Vajon nem mossa-e el ez a narráció a komolyabb kérdésfeltevést? Nem csak a nyelv viszi el a hátán a múlt történeteit, mely mintha egy “kötelező huszadik századi tragédiák” listán kipipált elemekből állt volna össze? Mindenesetre én csak a jóra emlékszem ezzel a könyvvel kapcsolatban. Szerettem. Pont.

 

Advertisements