Címkék

, , ,

ax1sw9

Csigalassúsággal írom e sorokat, szereztem egy frankó kis ínhüvelygyulladást. Munka. Tehát gyakorlom a balkezességet. Nade a könyv. Először is, mikor az új Kőrösi-regény a Librinél jelent meg, nem pedig a Kalligramnál, mint az eddigiek, felmerült bennem az a csak picit rosszmájú gondolat, hogy Kőrösi túl mainstream lett Kalligraméknak, és ez nekik talán baj, de nekem annyira nem. Azért, mert engem zavart az eddigi regényekben a kötelező, ámde többnyire funkciótlan posztmodern formamegoldás. Komolyan volt már olyan érzésem, hogy ennél a kiadónál ezt így kérik a szerzőktől. Zoli, milyen lesz az új regény? Magyarországos, családregény, csak a szokásos. Valami extra? Semmi nem jutott most az eszembe. Tudod mit, az összes névelőt írd egybe az utána küvetkező főnévvel, majd szólunk a korrektornak is, jó?

Mindezek után üdítő változatosságként hatott, hogy a Szívlekvárban semmi ilyen nincs. Posztmodern van (innentől pm), de inkább a narrációban jól eldugva, ez így izgisebb. Formanyelve a minimalizmus felé tolódott, de megtartotta a szentenciát/közhelyet mint visszatérő eszközt. Ez eddig is ironikusan olvasandó volt Kőrösinél; banális életek a történelemben, Magyarországon, miért ne  pakolhatnánk össze ezeket az életeket a sokszor hallott életbölcsességek ritmusára. Harmadik Magyar Sándor is efféle regös narrációval mesél unokájának, és a valahol hasonló, egyúttal különböző élettörténeteket egyben tartja a sok állandó fordulat. Ugyanakkor jóval több a humor a könyvben, mint korábban. Akinek, mint nekem is, azért volt kedves az író, mert olyan szépen ír, annak talán kicsit elidegenítő lesz az egyes részek szatirikussága és a szép képek hiánya.

A két cselekményszál közül a Luda nevű szereplőé az egyszerűbb. Nem derül ki, ki az elbeszélő, talán azért, mert mint az utolsó fejezetben is látszik, rá mondhatjuk, hogy közvetítetlen. Egyszerű, minden körülményhez alkalmazkodó, mindent elfogadó. Nehézségek ellenére is elégedett.

Ennek ellenpontja a nagypapa és Sándorka szála, melyekbe beleékelődik néhány nem a Papa által elbeszélt rész a szülőkről. A nagypapa által közvetített történetekben Magyar Sándorok generációinak történetei alkotnak tablót a huszadik századi magyar sorsokról. Ezek a történetek félig-meddig tipikusak, valamilyen formában mindet ismerjük már, akár könyvekből, akár a családi legendáriumból. Sorsminták, sablonok. De nem üresek. Ennek a szálnak az érdekessége, hogy bár láthatóan nem ugyanannak az életnek az újramesélése történik, de valahol mindben benne van a narrátor saját élete, akár az apró részletekben. A második ilyen után engem már érdekelt, melyik az “igazi”, de az írói módszer hamar nyilvánvalóvá tette, hogy azt nem fogja elárulni, és én sem fogom kitalálni. Delikát pm eszköz, hogy a nagypapa fikciói mégsem feltétlenül azok, általánosságok is, de mégsem, és az egész fölött ott lebeg a kérdés, amit Sándorka feltehetne, hogy a Papi akkor hazudik-e ilyenkor vagy sem.

Ezeknek a pátoszmentesen elbeszélt sorsoknak a füzere felpakolható a Papa közhely-fonalára. Sándorka természetfölötti növekedése arra enged következtetni, hogy ez túl sok. Akkor áll csak minden vissza a maga természetes állapotába, mikor Luda megjelenik a történetben (nem spoiler, most őszintén, ki nem sejtette, hogy a szálak össze fognak érni?). Ha a Papa és a meséi a túl sokat képviselik, akkor Luda, a túlélő, aki mentes Magyarék elégedetlenségétől, a pont megfelelelőt.

Hogy ez a Magyarkától, Szerelmes évektől és a Milyen egy női mell?-től kissé elfelé tartó irány mit hoz majd Kőrösinek, meglátjuk. Én kedveltem a Szívlekvárt. Ami amúgy egy pástétom, csak még mielőtt valami gusztustalanra gondolnánk.

Reklámok