Címkék
A Typotex szépirodalmi sorozatában jelent meg Erik Wahlström Isten című regénye, mely kortárs is, skandináv is, ráadásul a fülszöveg ráadásul érdekes nézőpontot és a háttérben felsejlő “minden más tudományt” is ígért. Nagyon szeretném nagyon szeretni ezt a könyvet, de csak félig sikerül.
A könyv az emberi világ történelmének epizódjait követi le a három arkangyal nézőpontjából, és néha Istenéből, aki a világgal együtt érik-öregszik. A regény a jellegzetes sokat-akar-keveset-fog hibájába esik, mert egyszerre szeretne humoros-groteszk regény, populáris dogma- és kultúrtörténet is lenni. Humorosnak kétségkívül humoros, de nem igazán szökik magasabbra a modern ruhás-díszletes Shakespeare-feldolgozások hökkentőfaktoránál. Érdekes viszont a teológiai és hittörténeti vonala a szövegnek, de ezt egy ponton elnyomja az itt-ott erőltetett humor. A nézőpontválasztás és a főhős személye többet ígér, mint amennyit ad. Az omnipotens (haha) narráció valójában kevésbé az arkangyalok nézőpontját képviseli, inkább valamiféle hibrid a nézőpontkarakterek és a hagyományos történetmesélés határán.
A szöveg célja nem egészen világos a számomra. A narráció leszedi Istenről a szenteltvizetglóriát, alakja egészen emberi, nem maradéktalanul pozitív, és érthetőbbé sem válik – hiszen ő is csak azt mondja, “vagyok, aki vagyok”. A regény istenképe emellett végtelenül profán és leegyszerűsítő – azért a vastag betű, mert ha valaki ismer, tudja, hogy én nem vagyok a profán ellensége, nagyon nem. A maga nemében szórakoztató, de nem túlzottan emlékezetes regény ez, a kiadó szépirodalmi sorozatából az általam olvasottak közül a leggyengébb darab.
