Edzéses

Címkék

edzés

Múlt pénteken befejeztem a diétát, többek között azért, mert éreztem, hogy megjött az éves betegség, és nem 0 CH-s napokkal gondoltam javítani az állapotomon. Egészen korrekt eredményt is hozott, már ami ennyi idő alatt (kb. 8 hét) és heti ennyi edzéssel lehetséges volt. Egyszer sem álltam rá a mérlegre, a centizést is elhagytam, tehát marad a tükör meg a fotók. Mostanra már megfigyeltem, hogy a derekam és a hátam alakul a legjobban, a combok-karok utána. De hogy a vádliról képtelen vagyok fogyni, az tényleg nevetséges. Mindegy. Képet ide nem posztolok magamról, vagy elhiszitek, vagy nem.

Nem vagyok tehát elégedetlen, mégis észreveszem magamon, hogy mennyire befolyásol az a testkép, ami a social mediából árad felém, vagy amit éppenséggel a női öltözőben látok. Hiába tudom, hiába látom – egészen konkrétan – hogy az utolsó noname fitnesz/bikinimodell is szúrja magát. Aztán meg kiragyásodik az arcuk, és megy a tűzoltás, hogy melyik doki fogja kérdezősködés nélkül felírni a megfelelő valamit. Baromi kiábrándító egy élmény volt ezt a beszélgetést végighallgatni, majd látni, hogy kistasival bevonulnak a vécébe, és csitt-csatt. Mert az edző adja be ugye, gondolom, a szurit magának nem akarta a lány. Szóval hiába tudom, hogy nem véletlenül olyan szálkás xy, akinek a fizikumát mindig megcsodálom, mégis arra gondolok, amikor belenézek a tükörbe utána, hogy eh. De hát ennyire futja két év melójából egyelőre.

Meg őszintén szólva sokkal jobban érdekel az, hogy változtatnom kell az edzéseimen, mert szerintem stagnálok kicsit, és bizonyos dolgok nem mennek jól, vagy úgy, ahogy régen. Régen jól ment a nagy súllyal guggolás, most nem megy. Bár tény, hogy mostanság az ass-to-grass-szal kísérletezgetek a szabadsúlyos guggolásnál. Még mindig nem tudok húzódzkodni. A felhúzásomról nem tudom eldönteni, jó úton járok-e, maradjon a hagyományos felállás, vagy csináljam sumo-ban, ami megint egész más. Szépen fejlődik a hátam, a farom és a combom, de pl. a vállam nem eléggé. Talán genetikus? Vagy csak rosszul edzek?

Az utóbbi lehetőség miatt gondoltam arra, hogy kipróbálok valami mást, úgyhogy a hagyományos osztott edzés helyett push-pull-módszerrel fogok dolgozni egy darabig, egészen pontosan a lower body push-upper body pull és lower pull-upper push felosztással. Itt a cikk a lényegről. Bár félek tőle, hogy baromira megunom, nem tudok bizonyos dolgokról dönteni, hova illik. Ma megcsináltam egyébként az első lower push-upper pull napot, és azért kemény volt ilyen ismétlésszámokhoz passzoló súlyokkal hátat edzeni. A guggolást meg most hagyjuk.

Illetve felmerült bennem a PowerBuilder-féle rendszer is mint alternatíva, de egyelőre még csak szemezek vele, nem tudom eldönteni, nekem való-e, illetve mivel annyira másként edzettem eddig, nem fogok-e ráunni.

Szörnyek tekergőznek – Rene Denfield: Az elvarázsoltak

Címkék

Az elvarázsoltak, Fumax, Rene Denfield, szépirodalom

Még mindig tart a köhögős nyavalya, de már vannak terveim a hétre. Ezzel a könyvvel kicsit mellémentem. Nem olvastam el rendesen a fülszöveget, vagy másra emlékeztem, mindenesetre az első 20 oldal után jöttem rá, hogy nem pont erre számítottam. De végeredményében ez nem baj. Még sosem olvastam börtönregényt.

A szöveg stílusa ott billeg a giccs határán, és ahogyan ezt már mások is leírták, egy rossz fordítással bele is zuhanhatna a szakadékba, de szerencsére nem teszi. Kleinheincz Csilla egyébként a fordító, és most bennfenteskedek, de: Köszi! Adott egy omnipotens narrátorunk, aki helyzeténél fogva nem lehet az, így végig ott lebeg annak a kérdése, hogy a megfigyelhetőkön túl honnan tudhat ő az elbeszélt eseményekről, illetve mennyi belőle az igazság. A legvalószínűbb megoldás az, hogy az általa megfigyelhető események alapján megkonstruált történetről van szó, de jó lenne elhinni, hogy a sok kimondhatatlan és elbeszélhetetlen borzalom mellett a többi mind igaz, és végeredményében a szereplőink ilyen vagy olyan módon megnyugvásra lelnek. Igaz ez magára a narrátorra is.

Másik irányból közelítve a szöveg egy megtört testben fészkelő megtört elme tudatprózája, mely érdekes kontrasztot alkot azzal, hogy a regény egyes szereplői (a narrátorral együtt) borzalmas gyilkosságokat követtek el, melyeknek részleteit nem tárja fel az elbeszélő, mert nem lehetséges róluk beszélni. A börtön életének eseményei esetén ugyancsak hiányzik sokszor a feloldás, feloldozás. Végtelenül elkeserítő és nyomasztó könyv ez, de olvastatja magát, ugyanis a narráció egyszerre szenvtelen és lírai stílusa miatt akarod, hogy valami legyen. Kívánod a feloldozást a regény hőseinek, mert végeredményében mindenki áldozat. És ez a feloldozás végül eljön, és akkor te meg igyekszel nem gondolni rá, hogy mindezek a dolgok, az elbeszéltek és az elbeszélhetetlenek, a lélek kiszökése a testből, a szörnyek beköltözése a helyére és a többi mind megtörténik. Ahol élsz, ott is. A te idődben is.

Duplaposzt, kétharmad trilógia – Patrick Rothfuss: A szél neve és A bölcs ember félelme

Címkék

A bölcs ember félelme, A szél neve, fantasy, Gabo, Patrick Rothfuss

Úgy néz ki, sikerült beújítanom egy klassz hörgőgyulladást, így ezt a hetet (a hétfőt leszámítva) a kanapén töltöm. Kicsit szégyellem is magam, ami a munkát illeti, de amiatt is, hogy régen nem szántam kellő időt az olvasásra. Ha jól számolom, keddtől péntekig 1800 oldalon rágtam át magamat. Rothfuss-szal szemeztem már egy ideje, de kissé riasztott a “tápos” főhős. Na meg ott van a tény, hogy alapvetően nem olvasok fantasyt, amiben varázslás, kardozás meg tündérek vannak és fogadók kandallótüze mellett mesélődnek. Fenntartásaimat nem törölte el ez a két kötet sem, de kétségkívül szórakoztató volt, be is szippantott, bár időnként nem tudtam elhallgattatni a cinikus hangokat odabent.

Adott tehát egy kitalált világ, mely technológiai szempontból valahol az újkor határán járhat, de megőrizte a középkori-reneszánsz vonásokat, melyeket sok fantasy is magába épít. A mágia helyét a világban a szerző tudatosan eltolja; a könyv “varázslóiskolája” nem egészen varázslóiskola. A mi felfogásunkban persze az, de náluk mindez a bölcsészet- és természettudomány szférájába esik, és tulajdonképpen csak az hisz a varázslatban, aki babonás és műveletlen. Ebből az alapállásból, azaz hogy a szöveg nem veszi alapvetésnek a mágia létét a teremtett világban, mindjárt azt hihetnénk, kevéssé idealista.

A két könyv (meg a trilógia) alapproblémája nyelvi-hermeneutikai, minden az elbeszélő megbízhatósága, az elbeszélés és valóság viszonya és a nevek körül forog. A könyv jelen idejében a főhős a visszaemlékezés narrátoraként jelenik meg, de mind ő, mind társai felvetik az elhangzó történetek igazságtartalmának és a “két” főhős azonosságának problémáját. Számos, a könyvvel kapcsolatban született elmélet közül az egyik az, hogy a neveket kutató főhős megváltoztatta az “igazi” nevét, s ezzel önmaga lényegét is. Ki tudja. Ugyanis mindazon eseményekből, melyeket az első fejezetekben az aktuális jelen előzményeiként jelölnek meg, szinte semmi sem történik meg az első két kötetben, melyek így jóformán az előzmények előzményeinek tekinthetők.

A szöveg erőteljes nyelvi meghatározottsága gazdag utaláshálót sző az elbeszélt történetben, melyeket a harmadik kötet nyilván majd kibogoz. Eredeti és szórakoztató a történet bizonyos részeinek versessé válása, mely egy sor irodalomtörténeti emléket mozgathat meg a kicsit is tájékozottabb olvasóban az epikoszoktól Shakespeare-ig. Nem tudom, mennyire lehet tudatos mindez, vagy mennyire a zsáner sajátja, mindenesetre a név, az azonosság és az elbeszélhetőség/szerzőség problémáival együtt egészen posztmodern a megvalósítás.

No persze ez nem üt át a színes-szagos-zajos sztori, környezet és nem utolsó sorban az életrevaló főhős rétege alól. Volt a második kötetben néhány száz oldal, amelyeket már legszívesebben átlapoztam volna, mert a főhős szintet lépve kétballábas szűz fiúból a szerelem nagymestere lesz, két hónap alatt kitanul egy ősi és titkos harcművészetet és mellékesen elkövet pár hősi tettet is. Főhősünk mindezek ellenére szerethető, mert esendő és őszinte (vagy annak tűnik), és E/1-es szólama mellett, melyben megkonstruálja a “valódi” Kvothét, nem azt, aki a pletykákban és mendemondákban él, cinikusan reflektál önmagára. Ezektől az apró gesztusoktól lesz más, mint egy Háry János-sztori.

Úgy látom, sikerült úgy írnom a két könyvről, hogy semmi kedvcsinálót nem írtam le róluk. Tessék, némi linkanyag:

Az Endless ajánlói A szél nevéről és A bölcs ember félelméről.
Illetve erősen spoileres elméletek és megfejtési kísérletek a két kötetről. Csak miután mindkét könyvet olvastad!