Címkék

, , , ,

Kingkiller-Chronicles-1024x669

Úgy néz ki, sikerült beújítanom egy klassz hörgőgyulladást, így ezt a hetet (a hétfőt leszámítva) a kanapén töltöm. Kicsit szégyellem is magam, ami a munkát illeti, de amiatt is, hogy régen nem szántam kellő időt az olvasásra. Ha jól számolom, keddtől péntekig 1800 oldalon rágtam át magamat. Rothfuss-szal szemeztem már egy ideje, de kissé riasztott a “tápos” főhős. Na meg ott van a tény, hogy alapvetően nem olvasok fantasyt, amiben varázslás, kardozás meg tündérek vannak és fogadók kandallótüze mellett mesélődnek. Fenntartásaimat nem törölte el ez a két kötet sem, de kétségkívül szórakoztató volt, be is szippantott, bár időnként nem tudtam elhallgattatni a cinikus hangokat odabent.

Adott tehát egy kitalált világ, mely technológiai szempontból valahol az újkor határán járhat, de megőrizte a középkori-reneszánsz vonásokat, melyeket sok fantasy is magába épít. A mágia helyét a világban a szerző tudatosan eltolja; a könyv “varázslóiskolája” nem egészen varázslóiskola. A mi felfogásunkban persze az, de náluk mindez a bölcsészet- és természettudomány szférájába esik, és tulajdonképpen csak az hisz a varázslatban, aki babonás és műveletlen. Ebből az alapállásból, azaz hogy a szöveg nem veszi alapvetésnek a mágia létét a teremtett világban, mindjárt azt hihetnénk, kevéssé idealista.

A két könyv (meg a trilógia) alapproblémája nyelvi-hermeneutikai, minden az elbeszélő megbízhatósága, az elbeszélés és valóság viszonya és a nevek körül forog. A könyv jelen idejében a főhős a visszaemlékezés narrátoraként jelenik meg, de mind ő, mind társai felvetik az elhangzó történetek igazságtartalmának és a “két” főhős azonosságának problémáját. Számos, a könyvvel kapcsolatban született elmélet közül az egyik az, hogy a neveket kutató főhős megváltoztatta az “igazi” nevét, s ezzel önmaga lényegét is. Ki tudja. Ugyanis mindazon eseményekből, melyeket az első fejezetekben az aktuális jelen előzményeiként jelölnek meg, szinte semmi sem történik meg az első két kötetben, melyek így jóformán az előzmények előzményeinek tekinthetők.

A szöveg erőteljes nyelvi meghatározottsága gazdag utaláshálót sző az elbeszélt történetben, melyeket a harmadik kötet nyilván majd kibogoz. Eredeti és szórakoztató a történet bizonyos részeinek versessé válása, mely egy sor irodalomtörténeti emléket mozgathat meg a kicsit is tájékozottabb olvasóban az epikoszoktól Shakespeare-ig. Nem tudom, mennyire lehet tudatos mindez, vagy mennyire a zsáner sajátja, mindenesetre a név, az azonosság és az elbeszélhetőség/szerzőség problémáival együtt egészen posztmodern a megvalósítás.

No persze ez nem üt át a színes-szagos-zajos sztori, környezet és nem utolsó sorban az életrevaló főhős rétege alól. Volt a második kötetben néhány száz oldal, amelyeket már legszívesebben átlapoztam volna, mert a főhős szintet lépve kétballábas szűz fiúból a szerelem nagymestere lesz, két hónap alatt kitanul egy ősi és titkos harcművészetet és mellékesen elkövet pár hősi tettet is. Főhősünk mindezek ellenére szerethető, mert esendő és őszinte (vagy annak tűnik), és E/1-es szólama mellett, melyben megkonstruálja a “valódi” Kvothét, nem azt, aki a pletykákban és mendemondákban él, cinikusan reflektál önmagára. Ezektől az apró gesztusoktól lesz más, mint egy Háry János-sztori.

Úgy látom, sikerült úgy írnom a két könyvről, hogy semmi kedvcsinálót nem írtam le róluk. Tessék, némi linkanyag:

Az Endless ajánlói A szél nevéről és A bölcs ember félelméről.
Illetve erősen spoileres elméletek és megfejtési kísérletek a két kötetről. Csak miután mindkét könyvet olvastad!

Reklámok