Címkék

, , ,

hajnali_laz

Az utolsó oldalakat evés közben fejeztem be még az iskolában, elolvastam az utószót, és bezártam a kindle tokját. Végre, gondoltam, valami egyértelműen igen. Csupa elcsépelt mondat ugrott be, hogy a Hajnali a láz az újrakezdés regénye. A túlélés regénye. A nemtudommi regénye. Kicsit rosszul is lettem a saját pátoszomtól, úgyhogy ezt a gondolatmenetet itt nem is folytatnám.

Gárdos Péter a szülei egymásra találásáról írt regénye nem profi munka, de talán pont ezért szerethető. Csak annyi manírosság van benne, amennyi a szülők levelezésében, melyet az utószó szerint az édesanyja nyomott a kezébe más az édesapja halála után. Ebből következik egyrészt az, hogy a szöveg az információmorzsákból megkonstruált, közel igaz történet, mely azonban elszakad a személyes, családönéletírás-olvasattól, és valami olyasmi lesz belőle, amit mi regénynek szeretünk nevezni. Fiction-nek, ahogy az angol mondja. A másik következménye, hogy bár az édesapának voltak írói-költői ambíciói, a fiatal szülők levelezése teljesen köznyelvi, és emellett igen rosszul csengett volna egy “megírtabb” narráció. Ehelyett marad szikár, csaknem tényszerű, és ez az egyszerűség, amiért a szöveg nagyszerű filmalapanyag (még nem láttam), és amiért hű lenyomata is egy kornak, melyről sokat és ugyanakkor keveset beszélünk. Nagy irodalmi megfejtésekre nem sok lehetőséget ad, de így van jól. Ilyen is kell. Élveztem.

Reklámok