Címkék

Nem sok víz folyt le a Dunán az utolsó ilyen poszt óta, de annál több minden történt a fejemben. Először is, elkezdtem a push-pull felosztású edzéseket, és bár nem számottevő még az eddig véghezvitt alkalmak száma, az már világossá vált, hogy a láb kettéosztása gyilkos húzás volt, az első két nyomó és húzó edzés napokra gajra vágott, menni is alig tudtam. Pedig csak 3-3 gyakorlatot csináltam.

Egy nap gondoltam egy nagyot, és elküldtem a jelentkezésemet PowerBuilderéknek, mert épp volt pár szabad helyük, és nagyon motivált embereket kerestek. Aztán vissza is írtak a kérdőívem elküldése után, hogy szeretettel várnak, holnapután pedig elmegyek a felmérő alkalomra, ahol feltételezésem szerint mindenféle mobilitási tesztet fognak velem végigcsináltatni, hogy kisüljön, mire kell jobban figyelnem, aztán pedig belevágunk az edzésprogramozásba.

Nem ez az oka annak, hogy ma finnyogva jöttem el a Meccából, nem a hirtelen jött öntudat, hogy én most póvert fogok emelni. Valamiért annyi nő volt ma az öltözőben, mint még sohasem. Az egy négyzetméterre jutó póthajak és szilikonmellek/szájak aránya elég magas volt, és hely híján lepakoltam végül a hajszárítós tükör alatti polcra. Aztán mikor belesétáltam egy pózolós szelfikébe, elgurult a gyógyszerem.

Ehhez először is el kell mondanom valamit. Szerintem kb. mindenki, aki gyúr/fitneszel/akármit csinál, készít fotót. Vagy ha nem szégyellős, készíttet valakivel. Én nem vagyok az a magamutogató alkat, de még én is lövök néha egyet-egyet, mert egyszerűen jó látni és azt érezni, hogy ez végre nem az a test, amit utáltam azelőtt. Már nem azért járok a terembe, mert dagadt vagyok, és le akarok fogyni. Építkezni akarok, javulni erőben, technikában, tudásban. Persze jól is akarok kinézni, de. Minden nő tudja, hogy a tükör nem hazudik, de a szemünk igen, amivel belenézünk. A fotó más. Az objektivitás látszatát kelti.

Szóval belesétáltam a szelfikébe. Nekem is volt egy olyan ötletem, hogy megörökítem magam az új, nagyon tuti fekete sportmelltartóban, mert remekül festettek így edzés utána a vállaim, és a Bridge to Solace felgyűrte a fejemben az energiát és az önbizalmat. (Hoppá!) De inkább magamra kaptam a kötött pulcsit, és hazajöttem. És csináltam végül egy képet. Itt van, ez vagyok, és itt ez a rossz szög, alulról, de ettől még tudom, hogy van abban a fejben potenciál arra, hogy jobb legyek.

Unom, hogy falkában járnak a fitneszcsajok, akik hiába reprezentálják a hely jónőideált, csak a helyeket foglalják. Unom, hogy mindenkinek festett fekete vagy szőke haja, buta arca és szolibőre van. Unom, hogy csupa olyan embert láttam ma, akik tök egyformára valósítják meg önmagukat. Unom, már, mert untam egész eddigi életemben, hogy innen is kilógok – de nem is akarok oda tartozni. Unom, hogy a fitneszbajnok edzőnő unott fejjel ül a gépeken, miközben a vendégei rossz mozgással és tartással róják a kitörés-köröket előtte. Unom, hogy a lány, aki, nos, nem valami csinos egyelőre (de nyilván azért jár edzeni, hogy az legyen), a belét kidolgozza valami hülye gyakorlattal, de az edzője nem szól rá, hogy rosszul csinálja, vagy hogy egyébként is tök értelmetlen maga a gyakorlat. Megint csak az jut eszembe, hogy kiábrándító, hogy nem látok olyat, aki példakép lehetne.

A lényeg, hogy tényleg eljött az idő, hogy valami mást csináljak valahol máshol.

Advertisements