Címkék

, , , , ,

Voltunk Rómában, amiről majdnem írtam egy posztot, de mivel nyilvánvalóan átadhatatlan az élmény – ezzel vigasztalom magam, hogy nem írok – végül nem írtam meg. Macskák, napfény, romok, terasz. Tele lettem aztán mindennel, betábláztam a hétköznapokat, és a hétvégén pótlom a munkát, amit hétköznap nem végzek el.

Voltunk könyvfesztiválon, és áldoztunk a (könyv)fogyasztói kultúra oltárán abba a hitbe ringatva magunkat, hogy a kultúráról van szó. Valójában a társasági életről, ez teljesen nyilvánvaló. De ami a megvett könyveket illeti, nincs mentségem. J.J. Abrams: S, Szaniszló Judit: Beenged, meg a titkos nyári projektem, amiről majd akkor írok, ha belekezdtem. Előtte meg megvettem előrendelve az új Háyt és Eleanor Cattontól A fényességeket.

Voltunk házibuliban is, ahol megint Homéroszról vitatkoztam, mert úgy tűnik, a lényeges dolgok nem változnak.

Voltam kint az iskola színe előtt átvenni egy tanároknak szánt díjat, amit a középiskolások szavaznak meg, de sem a helyzettel, sem a gratulációkkal, sem a potenciális rossz szájízzel nem tudok mit kezdeni. Ez utóbbi eddig eszembe sem jutott, még jó, hogy felhívták rá a figyelmemet.

Voltam/vagyok sokat edzeni. Sokat foglalkoztat mostanság az a dolog, hogy mennyire képtelenek vagyunk megítélni a saját képességeinket és teljesítményünket. Ha önostoroztam, az rossz volt. És ha azt hittem, király vagyok, nos, abban is tévedtem. Megrázóan nagyot tévedtem, mondtam pár napja. Jó volna csak úgy szemlélni mindezt, hogy akkor mostantól csakis alázattal viszonyulok az #gainz istenéhez, vagy mi, és nem pedig úgy, hogy csak olyan vagyok, mint bármelyik nagyképű diákom, aki alaposan pofára esik a témazárónál. De ha objektívan nézzük, akkor a legnagyobb acsi, hogy rájöttem, hogy kell úgy felhúzni, hogy ne szakadjon szét a hátam. Végre. Illetve hogy rendesen, nem igazán szigorúan eszem, de nem zsírosodom, egyre izmosabb a farom és a lábam, és hihetetlenül ocsmány gyakorlatokat is túlélek hányás és sírás nélkül.

Ja és elolvastam az új Bartis-regényt. Egyszerre túl sok volt és túl kevés, mégsem haragszom rá, hogy 600 oldal. Ha röviden kéne összefoglalnom, azt mondanám, egy önreflexív szöveg, ahol az elbeszélő fejezetről fejezetre veszíti el az ön- és világértelmezéséhez szükséges támpontjait. Bartis kerék alá teszi, onnan is kiveszi (és így tovább) élhetetelen és ellenszenves főhősét, akit aztán, némileg meglepő módon, fel is oldoz. Szűk levegője, problémafelvetése alig tesz hozzá az ötvenhattól nyolcvankilencig tartó korszakról született kortársmagyarirodalmi korpusz hangvételéhez, de talán nem is ez a megfelelő olvasata. A nagyobb gond az. hogy bármennyire is visz a szöveg, a) Bartis túl nagyokat akar rúgni szereplőibe, olvasóiba, b) főhőse elképzelhetetlen. Emellett minden ismerősömnek ajánlani fogom. Pedig A nyugalom nem tett rajongóvá, mint sokakat.

Advertisements