Címkék

, , , ,

DEAD BIRD 3

A könyvfeszten vettük meg közösbe az S.-t, ráadásul valamiért én nem is hallottam róla előtte. Olcsóbb volt persze a fesztiválos kedvezmények miatt, de ezúttal nem húztam a számat; ez egy könyvkiadói és nyomdaipari műalkotás. Vastaps a Geopennek!

Azok kedvéért, akik nem ismerik: egy bizonytalan identitású szerző regényének (elvileg) kritikai kiadása maga a kötet, de két olvasó lapszéli jegyzeteiből egy második történet is kibontakozik. A regény maga, a Thészeusz hajója egy bizarr, számos huszadik századi irodalmi irányzat jegyeit magán viselő, ám szerintem nem túl jó regény egy, a múltját nem ismerő férfiról és új életéről. A két olvasó sztorija részben a regény és jegyzeteinek kódja, a szerző és a szereplők személyazonossága, részben pedig a közöttük alakuló ismeretség, majd kapcsolat körül bonyolódik.

Elképesztő szellemi odafordulást igényelt a könyv, és többek között a fejezetek kétszeri olvasása, a lapok közé beszúrt számos “nyom”, valamint a kézírásos részek kibogarászása miatt fizikailag is megterhelő volt. Nemrég tettem le, fáj a fejem, a szemeim, de még a kezem is. Ezt az odafordulást számos vizuális megoldás meg is kívánja, motiválja, az olvasónak is nyomoznia kell, ha össze akar valamit rakni a kerettörténetből, de csak kis valószínűséggel fog sikerülni száz százalékosan. Korántsem azt akarom mondani, hogy nem érdemes próbálkozni, viszont a szándékosan hézagos jegyzetes történetszál közel sem egyenletes színvonalú végig, sok homályos folt marad még a két olvasó privát történetében is, nem hogy a nyomozásban. Emiatt bennem az elvarratlanság érzése sajnos ott van, még ha megnyugtató is a lezárás.

A belső történet, maga a Thészeusz hajója önállóan nem lenne erős darab, izgalmasságát nekem inkább az adta, hogy körülötte sok minden megfejtésre vár. Szerencsére jó arányérzékkel megírt, követhető, szimbolista sztori, de nálam itt-ott a “legyek túl rajta, hogy a jegyzeteket olvashassam” érzése dominált. Ami viszont kimondottan érdekelt.

Nem jutottam dűlőre azzal kapcsolatban, haragudjak-e a könyvre azért, mert egy nagy amerikai posztmodernista blöff. Ez alatt azt értem, hogy ha leszedjük a meta-mázat és a bölcsész-bevonatot, akkor elég csupasz, sovány történet marad alatta, és a szöveg maga nem biztos, hogy elviszi a hátán a művet. Pontosabban nem teszi regénnyé. Egyik történetszálon sem. Játéknak is felfogható azonban, mert bevon. Őszintén, mikor olvastál utoljára olyan könyvet, ahol a téged mint befogadót komoly melóra kényszerített a szöveg? Ez dicséretre méltó, de egy jó vagy okos regénytől én még valami mást is várnék. Mondjuk a jelentésrétegek mélységét. Ha itt lehámozod a fentebb írtakat, közel sorban olvasod a megjegyzéseket, esetleg kilogikázod a magad verzióját a szerző kilétéről, sekély víz marad, voltaképpen a belső regény, aminek viszont ürügy-szaga van, és elvérzik a rápakolt mindenmás miatt az érdekesség céljának alárendelve az esztétikum oltárán.

Reklámok