Címkék

, , ,

b461

Úgy vártam ezt a könyvet, mint a regénybeli Szeged az esőt. A könnymutatványosok legendája nagy hatással volt rám, amikor olvastam. Az évet már nem tudom. A Virágzabálókról lepattantam száz oldal után.

Amennyire bedarált a végére, annyira melós volt olvasni, különösen az elején. Nem volt egyetlen mondata sem, mely hétköznapi lett volna a szó köznyelvi értelmében. A regény narrátora a címbéli Taligás, aki amolyan kereskedő. Könyvekkel kereskedik, prózában. Szavakkal, lírában. Ő az, aki részesévé válik a szegedi boszorkányperek körüli eseményeknek, akit belesodortak/belesodródott, és aki egyszerre külső megfigyelője és áldozata a borzalmaknak. A szöveg irodalmi utalásai az ő parafrázisai, ám elbeszélése maga a líra.

Talán pont  ez lesz az, amiért sokan félre fogják tenni. Ez a nyelv ugyanis rátelepszik a történetre, amely pedig a két említett nagyregényhez képest eléggé feszesnek mondható. És még így sem kapunk választ mindenre. A burjánzása azonban más. Expresszionizmusa eltávolítja a borzalmast, felnagyítja a wasteland-benyomást. Jogos lehet az a felvetés is, hogy miért van szükség rá. Hogy nem csak  blöff-e ez az egész a nyelvvel, és a szerző inkább alkot meg egy ilyen meghatározatlan hibridet, mint hogy írjon egy jól megírt regényt. Biztosan lesznek páran, akik ezt mondják majd róla.

Emellett én nem nagyon látom a történet hibáit. Ez a történet így volt elbeszélhető, és én fogékony vagyok erre az irodalmi nyelvre. Mert nem mindig csak azért olvasunk, hogy jó és könnyű legyen.

 

Advertisements